Bizonyára sokan emlékeztek a Szívek szállodájából Lorelai és Rory kapcsolatára, akik szinte legjobb barátnők módjára állandóan és folyamatosan beszéltek, mindenről és mindenkiről. A nézők közül jó néhány tini pedig valószínűleg csodálattal figyelte a tökéletesnek gondolt anya-lánya kapcsolatot, ami azonban pszichológiai szempontból közel sem volt tökéletes, vagy egészséges. Mert bár a nyitottság és az őszinte kommunikáció pozitív, de a gyerek ilyen szinten való belevonása a szülők életébe, az már kevésbé.
A pszichológiailag egészséges határok
Szülőnek lenni egy percig sem könnyű küldetés, ám nem is lehetetlen. Kulcsa, hogy megtaláljuk azt a bizonyos arany középutat, és kommunikáció terén a saját érzelmeinkből csak annyit osszunk meg, amennyi a gyerek számára tényleg szükséges információ. Mit értünk ezalatt? Azt, hogy a fontos életeseményekről, mint egy rokon halála, vagy esetleg egy válás, azokról a dolgokról, amik életvitelében befolyásolják a gyereket, mindenképpen őszintén beszélgessünk el vele. Viszont ne csússzunk bele abba, hogy a gyereket valamelyik fél ellen hangoljuk, vagy tőle várunk megoldást. Ennek káros hatásáról a következő bekezdésben beszélünk részletesebben! Amit azonban megoszthatunk, hogy eltávolodtunk párunktól, vagy vannak dolgok, amikben nem értünk egyet vele, esetleg az érzelmeink már nem a régiek, és ezért külön utakra térünk, de ne várjuk el a teljes lelki támogatást a gyerekektől. És nyugtassuk meg őket, hogy nem miattuk alakultak így a történtek. Ahogyan a nagypapa halálát is megbeszélhetjük természetesen, sőt kell is, hogy tudjon róla a gyermekünk, hogy a papa betegeskedik és próbáljuk meg felkészíteni, ám a saját gyászunk terhét ne helyezzük rá teljesen.
Amit még fontos szem előtt tartanunk, hogy a szülő gyerek kapcsolat ilyen téren nem egy kölcsönös kapcsolat. Bizonyos értelemben ez egy hierarchiai rendszer a gyerek érdekében, mert fel kell állítani benne szabályokat, amik útmutatásul szolgálnak, sőt, biztonságot is adnak. Éppen ezért bár mi nem oszthatjuk meg a gyerekkel minden fájdalmunkat, viszont nyitottnak kell lennünk az ő problémáira, mert mi vagyunk azok, akik megtaníthatjuk rá, hogyan birkózzon meg ezekkel és kezelje mindezt majd felnőtt korában ő is okosan. Legyünk tehát érzelmileg nyitottak és elérhetőek számukra. Hallgassuk meg őket, érdeklődjünk, csináljunk közös programokat, és ezeken érezzék, hogy igazán számítanak nekünk.
A pszichológiailag nem egészséges határok
Ahogyan az előző részben utaltam már rá, és amit a sorozatban is rosszul csinál Lorelai, az az úgynevezett határsértés, a túlzott megosztás. A családmodell különböző alrendszerekből áll, ennek egyik szintje a gyermekek alrendszere, egy másik pedig a szülők alrendszere, ahogyan Borbély Lilla is vázolja a mindset pszichológia oldalán. Mikor egy szülő a saját magánéleti, érzelmi problémáit megosztja a gyerekével és tőle vár megoldást vagy támogatást, akkor beemeli a gyereket a szülői alrendszerbe, ami már kevésbé egészséges felállás. Ugyanis a gyereket alapvetően egyik szülő sem kényszerítheti választásra, és a konfliktusaik megoldókulcsának sem. Ront a helyzeten, ha mindkét szülő ugyanezt teszi, és mintegy mediátorként tekintenek a gyerekükre. Ennek következménye lehet, hogy a gyerek innentől kezdve elfelejt gyereknek lenni, helyette felnőtt státuszba kerül, amire egyébként még nem érett meg. A későbbiekben ez okozhatja akár azt a kapcsolataiban, hogy megfeledkezik magáról és saját igényeiről, helyette inkább másokat helyez előtérbe.
Súlyosabb esete ennek a teljes parentifikáció, mikor lényegében a gyerek gondoskodik a szülőről vagy adott esetben a saját testvéreiről, mert a felnőtt képtelen rá érzelmileg vagy valamilyen függőség miatt. Ezutóbbi azonban már szélsőségesebb példa és sokszor gyámhatóság közbelépését vonja maga után. Az előzőek azonban teljesen hétköznapi esetek, amik miatt érdemes átgondolni saját családunk rendszerét, és ha szükséges, akkor erősíteni azokon a bizonyos határvonalakon.
Sokszor hallani a mondatot, hogy szülőnek lenni nem egy hálás feladat, pont azért, mert magunkat a gyerekkel szemben egy picit háttérbe kell szorítanunk, és amíg az ő problémáit kivesézhetjük vele, addig a magunkét kevésbé. Ilyen szempontból talán egyenlőtlen a szülő-gyerek kapcsolat, viszont egyrészt a gyerek nem is képes olyan tanácsot adni a szülőnek, amit egy felnőtt, vagy akár szakember, másrészt pedig az a büszkeség, amit akkor érezhetünk, ha egy lelkileg erős és egészséges gyereket neveltünk fel mindezen határok betartása révén, az felbecsülhetetlen érzés. Ugyanakkor itt megjegyezném azt is, hogy normális esetben minden szülő a magától telhető legtöbbet igyekszik megtenni, ezért senki sem ostorozható esetleges hibák elkövetéséért, így magunkat se bántsuk, ha úgy érezzük, nem csináltunk jól valamit. Tanulni, tájékozódni és változni bármikor lehet.
