Napjaim egy részét a klienseimmel töltöm, történeteket, magasságokat és mélységeket élünk meg, igen, mondhatom, hogy együtt.
November sokaknak nehéz hónap. Ahogy kívül nő a sötétség, úgy mélyül bennünk is valami, ami figyelmet kíván. Ha kellő önismerettel vagyunk, talán könnyebben elbírjuk, de ahogy semmire az életben, erre sincs garancia.
Legtöbbünk abban a szerencsés helyzetben van, hogy kérdéseket tehet fel, és a merészek fel is teszik ezeket a kérdéseket. Nem csak a fizikai biztonságra, jólétre, alapvető szükségletek kielégítésére vonatkozókat, az úgynevezett logisztikai kérdéseket, hanem a mélyebb, egzisztenciális kérdéseket.
Ki vagyok én?
Hogyan éljek?
Mik az értékeim?
Mi az, ami igazán számít?
Ezek a kérdések, amikre nem lehet receptből válaszolni.
Éppen abban a társadalomban, ahol az egyén kultuszát soha nem hirdették nagyobb erővel, és ahol sok kollektív bajunk éppen annak a következménye, hogy csak önmagunkra figyelünk, fura azt mondani, hogy foglalkozzunk az énünkkel. De ez az Én nem csupán a társadalmi konstrukciók, a kielégítésre törekvő kósza vágyak halmaza, vagy ezek megzabolázásával elérhető kontrollált rendszer. Mi vagy ki van az egyén diadala mögött? Kik és mik vagyunk, mikor nem a munkánk, a státuszunk, a gyermekeink száma, autónk márkája és házunk nagysága határoz meg minket?
Emlékszem, egy alkalommal a beszélgetés közben láttam, hogy aki ott ül velem szemben egyszer csak megtorpan belül. Érezni lehet az ilyet, amikor egy belső megértéshez érkezik az ember, mint mikor nehéz, kitett úton ér fel a hegyre, és a csúcson megkönnyebbül.
– Nem gondoltam volna, hogy így is lehet megélni egy kapcsolatot – mondja.
Nem töröm meg a csendet, várom, hogy folytassa.
– Nem gondoltam volna, hogy lehetek szabad egy kapcsolatban, és a másik is lehet szabad. Úgy nőttem fel, sőt az eddigi egész életemben azt kerestem, azt akartam megtapasztalni, hogy egy kapcsolat akkor erős, akkor jó a kötelék, ha az rengeteg kompromisszummal, lemondással, formálódással jár. Azt hittem, hogy azzal, hogy hatok a másikra, és ő hat rám, azzal mutatjuk meg egymásnak, hogy fontosak vagyunk. Folyton akartam a kontrollt. Most meg úgy érzem, hogy csak jó vele lenni, nem kell kontrollálni, nem kell játszmázni, a távolság nem félelmet ad, hanem teret. Jó érzés így lenni, szabadon. Egész addig azt hittem, hogy akivel így élek, az nem fog szeretni, és lám mégis, mindkettőnknek ez így jó.
Ahogy ott vagyunk a beszélgetések terében a düh sokszor előkerül. A düh és a fáradtság. Mély, diffúz, szinte megfoghatatlan.
Sokan számolnak be erről manapság. A magány, a járvány terhei, de legtöbbször valami mélyebb.
Vannak pillanatok, amikor ezt a dühöt valami megállítja. Látom, hogy a másik arca meglágyul, megnyugszik, megérkezik önmagához.
– Mi történik most? – szoktam ilyenkor kérdezni.
– Nagyon szomorú vagyok. Tele vagyok szomorúsággal. De ez most valahogy mégis jobb.
Tapasztalom, hogy a dühöt egy fedőérzésként használjuk. Éles, erős, levezethető, kicsatornázható, kontrollálható.
A fájdalom, a gyász nem ilyen. Elönt, mélyre visz, kontrollálhatatlan.
Ettől nem védenek meg a külsőségek. Amikor valaki megtapasztalja, hogy ez is rendben van, meglepődik és megkönnyebbül. Ez az aktus azt üzeni, mintha a szomorúságnak nem lehetne helye.
Pedig van. Általában a düh és harag mögött találjuk. Ott ül meg mélyen. Amikor hagyjuk fájni, elgyászoljuk, akkor nagy erő válhat belőle. Olyan erő, ami elmélyíti az embert. Érettebbé teszi. Létrejön egy olyan tér, amiben megférnek az érzések, a sajátjaink és másoké is. Egy olyan tér, ahol nem kell mindent megváltoztatni, nem kell kontrollálni. Ilyenkor könnyebb elfogadni, hogy a másik ember végtelenül más, mégis képesek vagyunk elfogadni, sőt szeretni.
„Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De kívánságaid rabja se legyél.
Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.
Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelídíted: igába foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes hatalom maga.
Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak, inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és derék háziállat lesz belőle.
Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”
Weöres Sándor – A vágyaik idomítása
Zsoltot itt tudjátok követni.
