Bár sokak szerint a film nihil vagy nehezen követhető, véleményem szerint egy Wes Anderson fan egyből meglátja és megérti a szépségét. Sőt, talán ha ismerjük a rendező alkotásait, könnyen el is fogadjuk neki, hogy megint a maximumot szerette volna kihozni.
A French Dispatch, vagyis a Francia Kiadás című filmben Anderson “rögeszméjének” tárgya nem más, mint a The New Yorker amerikai magazin. A történet konkrétan az alapító, Harold Ross, valamint az akkori szerkesztők – James Thurber, A.J. Liebling, Joseph Mitchell, Rosamond Bernier, James Baldwin -, idejében játszódik.
A fiktív The New Yorker neve A Francia kiadás, a kiadó pedig egy Ennui-sur-Blasé nevű francia kisvárosban található, bár a kansasi Libertyben alapították, ahol a főszerkesztő Arthurt Howitzer Jr. (Mill Burey) született és nőtt fel. A kiadó eredeti neve Piknik volt. (A Piknik drámájáról híres drámaíró William Inge, a kansasi Independence-ben született. Liberty, Independence, vagyis szabadság, függetlenség. Nem kifejezetten bír nagy jelentőséggel, de mókás belegondolni, ha Anderson még ezekre is odafigyelt.)
A sztoriban Howitzert egy hűséges és különc szerkesztő csapat veszi körül, akik egytől egyig a következő lapszámon dolgoznak. A történet viszont nem mélyül el a karakterek életében, helyette a munkájukra összpontosít. A film pedig a magazin egy lapszámának élethű felépítése, ahol szó szerint beléphetünk az oldalakra, és elolvashatunk három különböző történetet, miután Owen Wilson személyében Herbsaint Sazerac körbevezet minket a városban.
Az első középpontjában Moses Rosenthaler (Benicio Del Toro) áll, egy zseniális művész, aki életfogytiglani börtönbüntetését tölti emberölésért, miközben szerelmi viszonyba keveredik Simone-val, (Léa Seydoux), múzsájával, promóterével, börtönőrével. Adrien Brody játsza Julian Cadazio-t, aki Mosest képviseli bűnözőként a művészvilágban.
A második sztori az 1968-as párizsi tüntetés wes andersonos verziója, Timothée Chalamet Zeffirelli, egy fiatal forradalmár szerepében, és Frances McDormand Lucinda Krementz-ként a Francia kiadó írójaként jelenik meg. Ezt a részt egyébként a Mavis Gallant 1968-as „The Events in May: A Paris Notebook” tudósítása ihlette, ami a The New Yorkerben jelent meg.
Az utolsó történet Roebuck Wright (Jeffrey Wright) írói kísérletét mutatja be – egy összemosás James Baldwin és A.J. Liebling személyével-, ahogyan Nescaffier, (Steve Park) a legendás séf a rendőrség konyháján dolgozik.
Mind a három sztori Wes Andersonhoz hű módon mesélődik el, miközben Anderson animációkat, grafikákat és csendéleteket, vizuális játékokat használ, amiket Alexandre Desplat zenéje és a film egyénisége tart össze.
Persze én könnyen beszélek, hiszen a szerkesztőségi élet minden esetben elvarázsol, így nem kellett a rendezőnek megküzdenie azért, hogy levegyen a lábamról. De ha te is kikapcsolódnál közel két óráig, elfelejtenéd a szürke hétköznapokat, és elvesznél a Francia Kiadás tökéletes világában – ahol én még a 20. század hátrányainak ellenére is élnék – akkor ezt a filmet neked ajánlom!
Ha kíváncsi vagy, melyik a három kedvenc Wes Anderson filmem, kattints ide!
Kiemelt kép forrása: imdb.com
