Sokszor úgy érzem ez nem feltétlenül sikerült, önmagamat gyakran megkérdőjelezem, már csak azért is, mert az élet nap mint nap mutatja, hogy nem lehetünk biztosak semmiben, ami ma kulturálisan, társadalmilag vagy tudományosan elfogadott, lehet, hogy holnap már nem lesz az. Majdnem azt írtam, hogy ami igaz, de közben rájöttem, hogy ami valóban igaz, az viszont nem változik, s talán nem változott már évszázadok, talán évezredek óta. Néha persze megtapasztaltam azt is, hogy a mondandóm nyitott fülekre, elmékre és legfőképp nyitott szívekre talált. Igyekszem ezt az érzést követni amikor írok, vezérfonalként van előttem, hogy az okoskodás, dilettáns üres elmélkedés intellektuális köreiből a lehető legjobban kilépjek.
Azért írom mindezt, mert én nem tudhatom, hogy milyen megújulni másnak. Mesélhet az élményéről, de igazán megérteni, átélni soha nem fogom. A nehézség ott kezdődik, hogy a megújulás is, mint sok minden a wellness iparba átcsúszó fogalmak közül külső elvárásként nehezedik a posztmodern emberre.
Kicsit messzebbről kell kezdenem. Azt hiszem az egyik legnagyobb és legégetőbb problémánk ma – és ez meghatároz millió szálon társadalmi, gazdasági, politikai viszonyokat is – az, hogy elidegenedtünk a természettől, ezáltal önmagunk egy hatalmas részétől is. Ez azért lehetséges, mert mi emberek nem a természettől független vagy vele ilyen-olyan kapcsolatban álló élőlények vagyunk, hanem szerves részei. Ahogy kívül megszűnik a kapcsolat a körülöttünk lévő élővilággal, úgy belül is lejátszódik ugyanez a folyamat és fordítva.
Ha ez nem így lenne, akkor valószínűleg keveseknek jutna eszébe a tél közepén, januárban megújulással, új dolgokba kezdéssel, vállalkozással és hasonlókkal foglalkozni. Az emberi psziché mélyebb rétegei még nem váltak el annyira attól az évezredek alatt kialakult rendszertől, amiben a természettel összhangban reagál.
Éppen ezért az igazi megújulás is nehezebben elérhető. Mit is jelent megújulni? Szerintem azt jelenti, hogy a személyiségem újabb rétegeit fedezem fel, az élethez és a kapcsolataimhoz friss szemmel állok, rácsodálkozom a világra, azaz hagyom, hogy az élet valóban formáljon, s ne csak az autopilóta üzemmódban fussam ugyanazokat a köröket.
Felébredjek a tömegtársadalmi hipnózisból. A megújuláshoz éppen ezért fontos a tél minőségének belső megélése. A sötét, a visszahúzódás, a befelé fordulás, a nyugalom, a csend, az árnyék időszaka. Ebből lehet megújulni. Abból nehezen, hogy a rohanásból magunkat megerőszakolva még több mindent csinálunk azért, hogy jobban érezzük magunkat a túlhajszoltságot ellensúlyozandó. Természetesen lehet mondani, hogy ez csak játék a szavakkal és különböző fogalmak eltérő kontextusba helyezése. Én most csak a saját megfigyeléseimet írom le, lehet, hogy másnak egészen mást jelent a megújulás és nála működik, neki rendben van és segít neki az, ha elmegy egy végigrobotolt év után december-január környékén megújulni mexikóba egy jógaelvonulásra.
A történetekből, amiket naponta hallok pont az ellenkezőjével szembesülök: az elvonulás után még nagyobb a megcsömörlöttség, még nehezebb bemenni a munkahelyre, még fájdalmasabb szembenézni a diszharmonikusan zötyögő párkapcsolattal (vagy annak hiányával).
Az igazi megújulás ehhez képest radikális esemény – gondoljunk a végtelen természeti hasonlatra – amihez kell előtte a visszavonulás, a megpihenés és az, hogy a számvetés után ne folytassuk ugyanazt, mint előtte, amiből megújulni akartunk.
Végül az akarat szó hangsúlya is máshova kerül, ha elfogadjuk a természettel teljes kapcsolódásban élő ember képét. Az élet áramlásával összhangban a megújulásért lehet ugyan tenni, de hogy az mikor és hogyan érkezik meg az életbe, az a nagy titkok közé tartozik. Nem lehet megvenni, pontosan megtervezni, füzetekkel, alkalmazásokkal, workshopokkal kikényszeríteni a létezéstől.
Megérkezik, ahogy tavasszal megindul az élet a magban – vagy nem. Talán szentimentálisnak tűnik ez a gondolatmenet, viszont ha az életünket és belső fejlődésünket a fejlett, fogyasztói társadalom szemszögéből nézzük, akkor a folyamatosan “fejlődő” eszközökkel, módszerekkel egyre jobban kellene lennünk, egyre könnyebben kellene megújulnunk. Ennek épp az ellenkezője látszik.
Végül szeretnék itt hagyni egy rövid részletet Carl Gustav Jung – Gondolatok a természetről (Kossuth Kiadó, 1997) c. könyvéből:
„A lélek alapja a természet, és a természet teremtő élet. Habár a természet maga lerontja azt, amit épített, de azután újra felépíti. Amit a modern értékrelativizmus lerombol a látható világban, azt visszakapjuk a lélektől. Bár egyelőre csak a sötétségbe és a csúfságba való süllyedést látjuk; aki nem bírja elviselni ezt a látványt, az sohasem tudja megteremteni a világosságot és a szépséget. Fény mindig csak az éjszakából születik, és soha semmilyen Nap nem maradt állva az égen azért, mert egy aggályos emberi vágy megpróbált belekapaszkodni.”
