Nem tudom, ki mennyire követi a szakmai utamat, de ha még emlékeztek, 2016-ban először tumblr-ön, majd 2017-ben a Hangszedő Magazin hasábjain kezdtem el írni nektek. Az első önálló Hangszedő cikkemet akkor Facebookon alig mertem megosztani. A barátom ült mellettem, és szó szerint ő adta a számba a szavakat a poszthoz, mert annyira izgultam és elképesztő lámpaláz uralkodott rajtam. Pedig közönség nem állt előttem rám bámulva a szó szoros értelmében, de mégis azt éreztem, hogy az online tér is tele van rám pislogó szempárokkal.
Majd eltelt 5 év (mennyi???) és pár nappal ezelőtt Rami beírta a közös chatbe, hogy “két nap alatt 10.000 ember volt a magazin honlapján!”. És akkor ledöbbentem. B*szki, Nemesszentandrásnak ez az ötvenszerese, Zalaegerszegnek meg a hatoda. Elképzeltem, ahogy 10.000 különböző olvasó két napon belül innen-onnan rákattint a Kollektív Magazin oldalára és eltölt itt egy kis időt. Idegen érzés volt, ami kicsit pánikkal, kicsit büszkeséggel töltött el. Mert oké, hogy az írásaimat elolvassák a szüleim, az ismerőseim, a közvetlen környezetem, de amikor ez a jelenség átlép egy határt, az nagyon kontrollálhatatlannak tűnik, még úgy is, hogy tudom, erre vállalkoztam.
Az elmúlt évek alatt persze változott a hozzáállásom. Már jobban tudom kezelni az ilyen és ehhez hasonló szituációkat, mint egy ekkora olvasótábor. Témák szempontjából ez abban mutatkozik meg, hogy eleinte kevésbé voltam hajlandó képviselni a saját gondolataimat, inkább egy amolyan közvetítő szerepbe bújtam. Szerettem interjúzni, szerettem érdekes kezdeményezésekről írni, olyanokról, amiknek értékeivel tudtam azonosulni. Mindez a mai napig velem van, viszont már többet írok magamról és a velem kapcsolatos történésekről is, hiszen a Kollektív Magazinnal az a célunk, hogy testközeli, életszagú témákkal járuljunk hozzá az online média világához. Viszont ha őszinte akarok lenni, ennek ellenére a lámpaláz továbbra is jelen van ám bennem, viszont sokkal kisebb lángon ég. Segítenek ebben a szerkesztőtársaim, akik minden nap arra biztatnak, hogy bátran hangoztassam a véleményem. Segítenek azok a barátok, akik olvassák a cikkeimet, követik a témáimat, visszajelzést adnak, hogy “ezigen anyukám, csak így tovább”. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bátorítanak a számok, úgy is, ha belegondolva egy kicsit ijesztő a mennyiségük.
Szóval mindez motivál és tartja bennem a lelket – vadidegen emberek lehangoló kommentjei, reakciói ellenére is -, ami jó, ettől hurrá, végre érzem, hogy a helyes úton haladok. De egyúttal felruházott hatalommal is, amivel eddig még nem találkoztam, és meg kell tanulnom kezelni, hogy ne rántson be az egommal együtt. Persze, én még (haha) csak kishalnak számítok az újságírás-tengerében, de azért elméletben eljátszottam azzal a gondolattal, hogy ha mától nagyon aktívan elkezdeném kommunikálni egy cikk formájában, “kutatásokra” hivatkozva, hogy az ég zöld, a fű meg kék, vajon mennyi időbe telne, hogy a környezetem elhiggye, és tényleg annak lássa? Mert megtehetném, nem?
Hiszen ha a többiek jóváhagyják, akkor lényegében nincs más az erkölcsi határaimon kívül, ami megakadályozna, hogy publikáljam. Kérdés, hogy mi újságírók tudunk vagy akarunk-e hallgatni a morális értékrendet képviselő hangra?
De nem célom ezt a cikket olyan irányba vinni, hogy konteót gyártsak, beleültessem a fülekbe, hogy az internet rossz, a magazinok rosszak, ne informálódjunk sehonnan. Amit helyette üzenni szeretnék, hogy mind újságírók, mind olvasók tudjunk erről a jelenségről. Ugyanis sokszor nem könnyű megbirkózni azzal a hatalommal, hogy nemcsak a kimondott, hanem a leírt szavaknak is súlyuk van. Mégpedig mekkorák! Hol motiválunk, hol szemeket nyitogatunk, hol edukálunk, hol trollokat ébresztünk fel a barlangjaikból. De mindezt vállalva, ha csak egyetlen személy magára vagy megoldásra talált a cikkeimben, vagy hozzáadhattam valamit az életéhez, becsszó, megérte.
Úgyhogy köszönöm a figyelmet, megyek is, és folytatom tovább a munkámat tudván, hogy egyre nagyobb felelősséggel tartozom az általam begépelt betűk, szavak, mondatok után. És közben ígérem, arra is figyelni fogok, hogy etikusságot képviselő munkák hagyják el a klaviatúrám.
