Pár héttel ezelőtt egy barátnőm hívta fel a figyelmem az After Life című sorozatra. Azt mondta, kezdjem el nézni, és annak ellenére, hogy az első részeket végig fogom bőgni, semmiképp ne hagyjam abba. Mivel pont végeztem az amerikai Office-szal, és azoknak a sorozatoknak az új részei, amiket jelenleg nézek, hetente jelennek meg, bőven volt időm arra, hogy egy megszámlálhatatlanadik sorozatot is elkezdjek.
Az After Life főszereplője Tony (Ricky Gervais szerepében, aki egyébként írta és rendezte is a sorozatot), egy 50-es éveiben járó pasas, aki rák miatt elvesztette élete egyetlen értelmét: a feleségét. Tony érthetetlenül áll a dolgok előtt, a történtekig tényleg nem tudott más okot arra a feleségén kívül, hogy életben maradjon. Napjait azzal tölti, hogy régi videofelvételeket néz Lisa-ról, és próbál nem öngyilkos lenni és megküzdeni az elvesztés fájdalmával.
A sztori Tambury-ban, egy fiktív angol kisvárosban játszódik. Tony egy helyi újságnál (Tambury Gazette) dolgozik, a sorozat évadaiban így rajta kívül kibontakoznak a körülötte élők tanulságos vagy épp hétköznapi történetei is. Ha nem is nagy mélységekben, de azért minden szereplővel megismerkedhetünk. A munkatársakon kívül, a szeretetotthonban élő demens édesapjával (David Bradley), az itt dolgozó kedves hölggyel (Ashley Jensen), aki Tonynak jó barátja lesz, a temetőbe elhunyt férjét meglátogató szeretetteljes nénivel (Penelope Wilton), akivel főszereplőnk osztozhat örömén és bánatán.
A három évad zsémbesnek tűnő főszereplője, Tony sokszor rosszkedvű, öngyilkossággal fenyegetőzik, azért a szíve legmélyén igazán szeretnivaló, sőt mi több, ő is tele van szeretettel. A sorozat alatt pontosan ebben oldódik fel a gyásza, hogy kibontakozik és elkezd a környezetén segíteni. Hol olyan apróságokkal, mint egy baráti beszélgetés, hol olyan tettekkel, aminek köszönhetően az újságot nem zárják be.
Azért van benne bőven kellemetlen szituáció is és igazi angol humor, az újságba bekerülő sztorik legtöbbször elképesztően abszurdak és nevetségesek. De pont így lesz meg a sorozat egyensúlya! 10 zsepi telefújása után esik jól igazán sírva röhögni.
Lehet mondani, hogy a sztori nyálas, túl érzelmes, vagy egy idő után néha unalmas, de őszintén, mikor látunk elejétől a végéig tökéletes sorozatot? A mondanivalója és annak tálalása szerintem nagyon el lett találva. És jól is esett végre egy kicsit könnyebb sorozatot nézni, ami után nem éreztem azt, hogy átment rajtam két úthenger, olyan nyomasztó. Tony gyászát pedig behelyettesíthetjük bármelyik saját hasonló életszakaszunkba, amiből levonhatjuk a tanulságokat. És ha végezetül nem is leszünk olyan nyersek, mint ő, elgondolkodhatunk arról, milyen ereje és hatása van az őszinteségnek és a közösségeknek.
