fbpx

Eufória – sorozatajánló

Még itthon is elképesztően nagy sikere van az amerikai Eufória sorozatnak. Az epizódok számos reakciót gerjesztenek, a felháborodástól egészen az elismerésig. Múlt héten ért véget a második évad, sok kérdést a levegőben hagyva.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

A legutóbbi ajánlóm végét úgy zártam, hogy az végre egy olyan sorozat volt, ami után nem érzem úgy magam, mintha átment volna rajtam két úthenger. Na ennél a hasonlatnál az Eufóriára utaltam. Hogy ennek ellenére miért néztem végig? Jöjjenek az érvek.

Miről szól az Eufória?

Az Eufória egy amerikai TV show, első epizódját 2019 júniusában adta le a HBO, és ma már 2 évada érhető el. Egy csapat középiskolás tinédzserről szól, akik próbálnak eligazodni életük útvesztőiben. Csakhogy ezek az útvesztők nem az átlagosnak ítélt “nem találom a helyem”, “ki vagyok én” kérdéskörök, hanem a rendező mindezeket vadul megspékelte. Tizenévesen olyan helyzetekbe teszi a karaktereit, hogy drogproblémák, hazugságok, szexualitás, erőszak, mérgező kapcsolatok rabjai lesznek. Sőt, az epizódok többek között olyan 21. századi problémákat is feldolgoznak, mint a social media negatív hatása a tinédzserekre nézve. 

Mindezeket a mélységeket a sorozat egyébként gyönyörű képi világgal, erős érzelmekkel, és olyan maximalizmussal kompenzálja, hogy a káosztól behálózva alig bírod ki, hogy ne nézd meg a következő részt.

Miért érdemes nézni az Eufóriát?

Először a képi világot említeném meg, az első évad pár részének és a második évad összes epizódjának operatőre Rév Marcell, amiért 2019-ben Emmy-díjra is jelölték. Ráadásul a magyar alkotó egy interjúban elmesélte, hogy az Eufóriát végig filmre forgatták, méghozzá az Ektachrome nevű nyersanyagra, 35 milliméteres formátumban, amit egyébként 2007-ben kivontak a forgalomból, és az elmúlt 15 évben hozzáférhetetlen volt a filmkészítők számára. De a sorozathoz újragyártották. 

Aztán jöjjön a sztori valóságalapja. A főszereplőnk Rue (Zendaya) drogfüggő, eléggé nárcisztikus, enyhén bipoláris, a személyisége – milyen meglepő – nagyon mérgező. Sam Levinson, a sorozat rendezője a Los Angeles-i premieren úgy nyilatkozott, hogy saját, fiatal drogfüggőként szerzett megrázó élményei alapján igyekezett valósághű sorozatot készíteni. Sam 16-tól 19 éves koráig volt függő, 14 éve már tiszta. Ez a tapasztalat adja meg a sorozat alapját, de maga a történet egyébként teljesen fikció.

Engem lenyűgöztek még a karakterfejlődések. Sam Levinson arra is figyelt, hogy ne csak a főszereplő változását kövessük nyomon, hanem még a mellékszereplőkét is. A második epizód végére szinte mindenkire ugyanannyi reflektorfény jut. Ami ennek a szépsége még, hogy nem minden esetben ad konkrét, fekete-fehér magyarázatot a szereplők viselkedésére és reakcióira. Helyette kapunk egy-egy kidolgozott helyzetet, amivel a rendező megadja nekünk a lehetőséget, hogy mi döntsük el, mit gondolunk róla. Tetszik nekünk a hazugság vagy nem? Akarunk-e függők lenni vagy nem? Persze vannak szépen kidolgozott szálak is. A második évadban sok első évados kérdésre választ kaptunk egyes szereplők esetében. És bár a legutóbbi szezonban is sok történet befejezés nélkül maradt, bízom benne, hogy csak azért, mert ezek majd a 3. évadban kerülnek kifejtésre.

Az Eufória főszereplői hiába tinédzserek, a sorozat szerintem inkább fiatal felnőtteknek, felnőtteknek szól. Engem pedig leginkább azzal a pszichológiai oldalával nyert meg a sorozat, hogy általa belekóstolhatunk és kapcsolódhatunk egy tőlünk teljesen idegen és távolinak tűnő élethez, aminek egy aspektusa mégis közös lehet a miénkkel: hogy pontosan ugyanilyen könnyen elcsúszhat.

De nézhetjük sokkal leegyszerűsítve is. Ha szeretnél megismerni különböző személyiségeket, szereted az izgalmakat, küzdelmeket, az ezzel járó mélységeket, amik viszont legtöbbször fájdalommal társulnak, mindeközben éreznéd, hogy a remény ott kopogtat az ajtón, akkor neked is ajánlom ezt a sorozatot.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek