Szülőként nem feltétlenül könnyű elfogadni, hogy a gyermekünknek pszichológus segítségére van szüksége, bármilyen korban is legyen ő éppen.. Automatikusan feljöhetnek bennünk olyan gondolatok, hogy rosszul neveltük, valamit elrontottunk vele kapcsolatban, nem adtunk meg neki mindent, vagyis hogy valamit biztosan nem csináltunk jól. Ehelyett az első és legfontosabb dolog, hogy belássuk, ez nem rólunk szól, hanem csakis róla, az ő fejlődéstörténetéről. Amihez nyilvánvalóan van közünk, de ha a magunk sajnálatára fordítjuk mindezt, attól nem lesz jobb se neki, se nekünk.
A gyereknek pszichológusra van szüksége. Hogyan reagáljunk?
Gondolkodjunk el rajta mi is!
Ha gyermekünk kicsi korában jön fel a szakember gondolata, akár egy válás, egy haláleset, vagy bármilyen nagyobb változás, szorongást keltő esemény során, akkor először mi szülők forduljunk pszichológushoz. A gyerekek hatalmas öngyógyító erővel bírnak megfelelő támogatás mellett, így nem biztos, hogy nekik azonnal szakemberre van szükségük. Sőt, Peer Krisztina klinikai gyermek-szakpszichológus szerint ezzel olykor csak rontunk a helyzeten, mert még azzal is meg kell küzdenie, hogy “betegnek” könyvelik el. Éppen ezért első körben mi felnőttként menjünk el egy ülésre, mert lehet, hogy már azzal is képesek vagyunk segíteni gyermekünknek, ha a saját lelkivilágunkban rendet teszünk. Hiszen elképzelhető, hogy valójában nekünk van erre szükségünk, nem is neki. Egy szakember ebben a kérdésben is segíteni tud nekünk. Viszont ha hosszú ideig a depresszió jeleit, kedvetlenséget, szorongást észlelünk kiskorú gyermekünkön, akkor érdemes lehet segítséget kérnünk hozzá.
Önostorozás helyett támogatás
Tartózkodjunk attól, hogy szülőként a hír hallatára magunkat kezdjük okolni a gyerek előtt, legyen ő nagyon fiatal vagy már felnőtt korú. Ez legalább annyira romboló, mint bármi, amit feltételezénk, hogy amiatt elszúrtuk. Igen, a gyerek sok lelki sérülését és rengeteg mintát hoz otthonról, de ezek nem feltétlenül jelentik azt, hogy rossz szülők voltunk. Egyes minták generációkon át, hosszú évtizedeken – ha nem századokon – keresztül öröklődnek, éppen ezért megeshet, hogy már mi vagy a nagymamáink is hasonló nehézségekkel küzdöttek. Ahogyan az is benne van a pakliban, hogy mi magunk szintén megannyi traumát hordozunk akár tudat alatt, amik miatt nem a megfelelő módon viselkedtünk gyerekünkkel, de ez megint csak: nem a mi hibánk.
Ebben az egész folyamatban nem is az a fontos, hogy mindenképpen bűnöst vagy bűnösöket találjunk. Hiszen például felnőtt gyerekünkkel már megannyi dolog történt a saját életében, amik okozhattak számára töréseket, de nem hozzánk kötődnek. Amikor bejelenti, hogy pszichológusra van szüksége, vagy ahhoz jár, esetleg mi el kell őt gyerekként vigyük, azt semmiképp se kudarcként fogjuk fel, hanem egy olyan hatalmas lépésként, amihez bátorság kell. Egy olyan életeseményként, amiben helyesen döntöttünk mi vagy ő, és amiben, ha támogatjuk, azzal a lehető legjobbat teszünk vele, mert egy pozitívabb jövő érdekében cselekszünk. Amennyiben a terápiája során bármilyen kérdéssel fordul hozzánk, legyünk készségesek, segítőkészek és minden esetben őszinték, mert csak ezzel járulhatunk hozzá a fejlődéséhez. Ha esetleg ez nehézséget vagy szégyenérzetet okoz bennünk, ne rá vetítsük ki, hanem magunk is keressünk fel szakembert, aki majd segít nekünk megküzdeni ezzel.
Ne másoknak akarjunk megfelelni, legyünk büszkék!
A ma élő idősebb korosztály, de még a 40 felettiek körében is tabu a pszichológustól való segítségkérés, különösen a férfiak esetében. Mert ez egyfajta gyengeséget jelent számukra, érzelmekről való megnyilvánulást, ami az ő korukban nem volt divat, sőt akár szégyenteljes dologként is lehetett beállítva. Kifejezetten azok esetében, akik mondjuk a háborúkat, forradalmakat is megjárták, ott pedig nem volt helye gyengeségnek. Ez az elképzelés mélyen beleivódott a társadalomba, a különböző generációkba. Pedig mennyivel kevesebben járnának pszichológushoz, ha az érzelmekről való beszélgetés normalizálva lett volna már korábban is! Ezen azonban most a jelenben csak úgy változtathatunk, ha nem szégyenként éljük meg azt, ha gyerekünk segítséget kér. Mert nézzünk mélyen a szívünkbe, tényleg mások véleménye számít, vagy az, hogy gyermekünk boldog, teljes életet éljen?
Pszichológus segítségét kérni egy elképesztően bátor dolog. Felfedni legmélyebb fájdalmainkat, legszemélyesebb és legintimebb élményeinket, sírni, és kinyitni érzelmeink képzeletbeli csapjait,feltépni sebeket, amikről azt hittük, már beforrasztottunk, vagy talán létezésükről se volt fogalmunk, egész egyszerűen egy embert próbáló tett. Aki erre képes, és elhatározza magát, ő egy alázatos, nehézségeit elismerő, fejlődni és változni akaró, előre néző ember, akire a szülei csak büszkék lehetnek. Ez lebegjen előttünk, és nézzünk fel rá, amiért ezt MegIsMerte tenni, hogy Bacsinszki Petrát idézzem ebből a cikkéből.
