Az egyik ilyen alkalommal született az alábbi mese, fogadjátok szeretettel.
Egyszer volt, hol nem volt, élt az erdőben egy pici mag. Ennek a magnak minden növény és állat a testvére volt. Úgy a nappali, mint az éjjeli, úgy a kedves, mint a barátságtalan. Egyszer aztán ez a kicsi mag elkezdett valamit érezni. Valami feszítést.
– Mindjárt szétrobbanok, jajj, mi lesz így velem? – kiáltozta kétségbeesetten. Azelőtt soha nem érzett még ilyet, minden olyan jó volt.
Az erdő állatai csak néztek, figyeltek, senki sem tudott segíteni a kicsi magnak, de valahogy mégis mindenki nyugodt volt. Úgy tűnt, hogy még néhány öregebb fa ismegértően bólint, s meghajtja koronáját valami náluk is nagyobb előtt.
De nem így a kicsi mag. Olyan félelmet érzett, amit még azelőtt soha. Ha lába lett volna, biztosan kiszalad a világból. Nagy ijedtségében még irigykedni is elkezdett a rókára és a mókusra, akik fürgén elszaladnak, ha valami megriasztja őket. Éjt nappallá téve csak reszketett, szinte levegőhöz sem jutott, annyira szorította valami. Tudta, hogy vannak a világon más magok is, de most valahogy nagyon egyedül érezte magát, nem tudta őket megszólítani. Telt-múlt az idő s egyszer csak valami fényességet látott. Kezdte érezni, hogy a feszülés enyhül, de szinte megsemmisült a félelemtől, azt hitte itt a vég.
Azonban helyette meleget kezdett érezni. S mintha az illatok és a szagok is megváltoztak volna, olyan furcsán hangos lett minden – gondolta. Nagyon törékenynek érezte magát, kiszolgáltatottnak, de a félelme kicsit enyhült. Hirtelen megérezte azt is, hogy honnan jött: a földből, a sötétből. Eddig azt hitte, csak ez a világ létezik. Magányos estéin, amikor az eső verte, szél rángatta és a hideg marta, nagyon visszavágyott ebbe az állapotba. Ott még semmi problémám nem volt – mondogatta. Csak a jó meleg és a földszag.
– Nem vert az eső, nem féltem a sötétben, nem aggódtam, hogy arra jár-e egy éhes hernyó.
Később aztán, ahogy teltek a napok, hónapok, a kis magocskából apró facsemete lett. Már sokkal ritkábban jutott eszébe, hogy ez az új élet félelmetes. Új otthonra talált. Megérezte, hogy tartozik valahova, s látta azt is, hogy honnan jött.
Egyre jobban békébe került a világgal, még úgy is, hogy néha gondolt arra, hogy mennyivel jobb lenne azon a világosabb tisztáson állni, vagy milyen jó lenne, ha neki is tűlevelei lehetnének, azzal biztosan minden könnyebb. De érezte, hogy akármennyire is szeretné, ezeket ő nem kapja meg. S a vágyakkal, elégedetlenségekkel és helykereséssel együtt vagy éppen annak ellenére, a bőséges évek jól megerősítették a kis magból lett fát. Néha már menedéket is adott az arra járóknak, s mókusok, fakopáncsok voltak hívatlan vendégei.
Én vagyok az erdő fája – kezdte érezni magában.
Egyre hatalmasabb és hatalmasabb lett, már nem félt a viharoktól, erős kérge megvédte mindentől, de nagyon magányosnak érezte magát. Ha ott lennék azon a tisztáson, onnan jobb esélyeim lennének, arra többen járnak – hajtogatta elkeseredetten.
Míg egy napon különös érzéssel ébredt: „Ha ez az élet, hát elfogadom. Itt is vannak testvéreim, közel a tápláló forrás, elég nap is ér, ritkán csiklandoznak férgek, miért ne lehetnék boldog itt?”
S lassan elkezdte észrevenni, hogy annyira mégsincs egyedül. Sőt, van akivel egész régóta kapcsolatban állt, de eddig észre sem vette. Úgy érezte, a többi mag is pont úgy járt, ahogy ő. És közben talán először, mintha kicsit szégyellte volna magát a haragos gondolatai miatt. Ennek jelt adva még a koronáját is meghajtotta a nagyobb fák előtt. Ez volt az életében a második alkalom – nem is értette miért -, hogy még az öreg mogorva kőrisen is valami együttérzés-szerű áglegyintést látott. S újra elkezdte jól érezni magát, észrevette, hogy más is akar a tisztáson lenni, nem csak őt piszkálja az a fránya harkály, s még azt se akarta megakadályozni, hogy egy népes mókuscsalád az ágai közé költözzön. „Otthona vagyok másoknak” – eszmélt rá meglepetten, és valami furcsa, babonás érzés kerítette hatalmába. Tudatosult benne, hogy az élet, amit él, nagyobb és erősebb még nála is. Hiszen nem is tudja, hogy került ide, minden olyan homályos. Valahonnan mégis érkeznie kellett. Először érezte ezt a simogató érzést. S tudta: minden rendben van.
Közben sok-sok tavasz eltelt ebben az erdőben. Ha éppen arra járnál és megismered a hajdan volt kicsi magot, ha jól figyelsz még azt is észreveheted, hogy ő is összebólint az öreg fákkal, ha egy új mag bújik ki a földbő., S még akár azt is láthatod, hogy ez a bólintás annak is szól, hogy ők már készek átadni a helyüket az új csemetéknek, az új életnek, amikor ennek is eljön az ideje.
Boritókép: Heszler Ramóna rajza
