19 éves voltam, amikor először járultam szavazóurna elé. Emlékszem, együtt mentünk az egész családdal és én irtó büszke voltam, hogy életemben először szavazhatok. Sőt, még ajándékot is kaptam, mint elsőszavazó, azt hiszem valami oklevelet nyomtak a kezembe.
Azt éreztem, hogy végre én is dönthetek. Beleszólhatok. Vagyis felnőtt lettem.
Nálunk otthon elég sokszor került szóba a politika, és megesett, hogy a felek nem értettek egyet bizonyos kérdésekben. Mindezek ellenére le tudunk ülni közösen az asztalhoz. Nekem sose mondták meg kire szavazzak, mit gondoljak, csak azt nevelték belém, hogy szavazni állampolgári jog és kötelesség.
Bár ez életem harmadik olyan választása lesz, ahol én magam is szavazok, nem volt kérdés, hogy nem hagyom ki. Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltak mélypontok a kérdéssel kapcsolatban. Bennem is fel-fel merültek az olyan hangok, mint hogy “minek, úgysem számít” vagy “egy szavazat mit sem ér”.
Lebecsülni magunkat, a döntéseink erejét, a demokráciát, elég rossz irányba tudja elvinni az embert. Azt gondolni, hogy ami nekünk fontos, a mi világképünk, az értékeink nem számítanak – a szavazás végeredményétől függetlenül- nagyon mérgező elmélet.
Megeshet, hogy nem éppen az lesz a szavazás végeredménye, ami nekünk tetszik vagy amire számítottunk, ez benne van a pakliban. Ami viszont nem mindegy, hogy milyen példát mutatunk a fiataloknak.
Ne csodálkozzunk, ha az újdonsült szavazók nem tolonganak az urnák elé. Miért is tennék? Azt neveljük beléjük, hogy az ő szavuk nem számít, az ő gondolataik nem értékesek. Ez a hozzáállás aztán az élet minden területére be tud gyűrűzni, ami nem egészséges.
Én egy olyan helyen akarok élni, ahol a szavazás nem csak nyűg, hanem kötelesség. Ahol a demokrácia gyakorlása, a hatalom folyamatos ellenőrzése pedig alap, nem pedig kiváltság és nem csak egy bizonyos napra korlátozódik. Ha ezt megtanuljuk és megtanítjuk, akkor idővel nem lesz helye a “minek?” kérdésnek sem.
