Simon Grondin, a Quebec City-i Laval Egyetem pszichológusa és munkatársai elméleti tanulmányt írtak a jelenség magyarázatára. Az időnket jellemzően olyan események tarkítják, mint például a vacsora időpontja vagy a napi ingázás – írta Grondin és csapata 2020 októberében a Frontiers in Psychology című folyóiratban. Az ilyen események időbeli mérföldkőként szolgálnak. Amikor ezek eltűnnek, a napok elvesztik identitásukat. Az idő elveszti definícióját.
A kezdeti leállások óta a kognitív idegtudósok és pszichológusok azon fáradoznak, hogy dokumentálják az emberek órához fűződő viszonyának változását. Ezeknek az erőfeszítéseknek a korai megállapításai most megerősítik, hogy a járvány miatt világszerte sok embernek torzult az időérzéke.
Például az Egyesült Államokban a járvány első hat hónapja során több mint 5600 ember bevonásával készült két felmérés azt mutatta, hogy a válaszadók nagyjából kétharmada furcsán nem érzi magát szinkronban. A napok mintha összemosódtak volna, a jelen túlságosan nagynak tűnt, a jövő pedig bizonytalannak – számoltak be a kutatók augusztusban a Psychological Trauma: Theory, Research, Practice and Policy című folyóiratban.
„Hirtelen minden leállt… Nem lehetünk többé azok az emberek, akiket megszoktunk” – mondja Alison Holman egészségpszichológus, az irvine-i Kaliforniai Egyetem munkatársa.
Néhány ember számára az időbeli torzulások furcsa, kissé nyugtalanító jelenségnek tűnhetnek, de túllépnek rajta. Mások számára az elmúlt néhány év traumája és az idő különös felfogása aggasztó keverék: fennáll a tartós mentális egészségügyi problémák kockázata, mondja Holman.
Ez leginkább a 18 és 29 év közöttiek és a nőket érintette a felmérés szerint. A korábbi élettapasztalatok, beleértve a már meglévő mentális egészségügyi kihívásokat és az életen át tartó magas szintű stresszt vagy traumát, szintén növelték annak valószínűségét, hogy az ember nem érzi magát szinkronban.
Holman először az 1990-es években figyelte meg, hogyan ronthatja az emberek jóllétét az idő eltorzultsága. Disszertációjához interjút készített az 1993-as dél-kaliforniai tüzek túlélőivel a katasztrófát követő néhány napon belül. Úgy találta, hogy két évvel később azok az egyének, akik elvesztették időérzéküket a tüzek idején, még mindig nagyobb szorongást éreztek, mint azok, akik nagyrészt megtartották időbeli hozzáállásukat.
„Azok az emberek, akik megtapasztalták az időbeli szétesést, beleragadtak abba a múltbéli tapasztalatba. Nem tudták összerakni a múltból a jelenbe, majd a jövőbe tartó áramlást” – mondta.
Holman most abban reménykedik, hogy így korábban fel lehet fedezni, hogy kinek van szüksége nagyobb segítségre, támogatásra mentálisan.
Más, a világjárvány idején végzett közelmúltbeli kutatások azt sugallják, hogy azok, akik szerint az idő lassabban telik, nagyobb mentális nehézségekkel küszködnek, mint azok, akik az idő múlását gyorsabbnak látják. Ezek a válaszadók magasabb szintű magányról meséltek – számoltak be a kutatók augusztusban a Nature Human Behaviour című folyóiratban.
Ruth Ogden, az angliai Liverpool John Moores Egyetem kísérleti pszichológusa és munkatársai hasonló munkában igyekeznek megérteni, hogyan emlékeznek az emberek végül a világjárványra, és mit jelenthet ez a gyógyulás szempontjából. Ogden és csapata csaknem 800 embert kért meg az Egyesült Királyságban, hogy gondolkodjanak el a járvány kezdetén egy évvel azt követően.
Csak 9 százalékuk mondta azt, hogy az előző 12 hónap pontosan egy évnek tűnt, míg 34 százalékuk rövidebbnek érezte az időt – írták a kutatók júliusban a PLOS One -ban. A legtöbb válaszadó, 57 százalék azt mondta, hogy az előző 12 hónap egy évnél hosszabbnak tűnt.
Ha egy traumatikus esemény utólag hosszúnak tűnik, az emberek úgy érezhetik, hogy a trauma sokkal közelebb van a visszapillantó tükörben, mint a valóságban. Az ilyen negatív érzelmek meghosszabbíthatják az emberek felépülését a járványból, gyanítja Ogden és csapata.
A mindfulness tréning , amely visszahozza az embereket a jelenbe, az egyik ígéretes módja az időérzékelés torzulásainak leküzdéséhez, mondja Olivier Bourdon, a montreali Quebec Egyetem pszichológusa.
De ellentétben az olyan traumákkal, mint például az erdőtüzek és a tömeges lövöldözések, a világjárvány még közel sem csak a múlt. Sokan nem a múltban ragadtak meg, hanem egyfajta liminális jelenben. Bourdon szerint a kulcs az, hogy segítsünk az embereknek összefogni múltjukat, jelenüket és jövőjüket. „Ha egy meghatározott időperspektívában ragadunk, az káros az egészségre” – mondja.
A kutatás szerint különösen fontos a jólét szempontjából, hogy segítsünk az embereknek új jövőképet kialakítani.
