fbpx

ÉG ALATT LÉTEZŐ – Nagypapa emlékére

Egy személyes írást, napló részletet hozok magammal az évszakváltás érzésével. Kapcsolódásról, veszteségről és emlékezésről szól. Valamint arról a háláról, ami ennek a kapcsolódásnak és emlékezésnek a kozmikusságában megjelenik, és amiben aztán az elengedés is létrejön.
HIRDETÉS
HIRDETÉS
emlék
fotó: Vancsó Zoltán / Vértes / 2012

Aug. 17.

Éjszaka Gy.-vel az amfiteátrum romjain feküdtünk.

Néztem, ahogy a horizontból lassan átgörbül az ég íve és a csillagok továbbállnak a sötét boltozaton. Hallgattuk az úton átsikló járművek doppler effektjét. Lebegtünk a fekete tágasságban, és kicsit mi is az égig értünk. Figyeltem, ahogy a testek űrbe tátják magukat. Ahogy minden létező mezőt formál maga körül, és ahogy a dolgok egybeérnek. Mert létében semmi sem magában létező. Erről gyakran megfeledkezünk. Az egymásrautaltságról, a kölcsönhatásokról. A kimondott szóról, a gondolatról, és a tettről. “Érzünk és éreztetünk”, “gondolunk és gondoltatunk”, “szenvedünk és szenvedtetünk”, “teszünk és tétetünk” (Chong An Sunim) ebben a hatalmas szőttesben. Szóval ki milyen mintát sző, ki milyen szépet?

Ebben a kozmikusságban fut össze tér, idő és gondolat. Látunk, hallunk másokat is. Az ég alatti jelenlétet, az emberi hasonlóságot, ahogy a gondolat születik. Aztán a beszéd, a logosz. A szájat elhagyó hang, és annak morajlása. Lehet, hogy „nem beszélem nyelved, de tudok emberül.”- írja Balla Gergely.

Mert tudni és figyelni érdemes.

emlék
fotó: Vancsó Zoltán / Pilis / 2010

Aug. 18.

Kinn a zöldben vártam, amíg megjön Gy. És B.

A fák körbeöleltek, a tér másik oldalán pedig ott állt az a nagy kivágott fatörzs. Ahol múltkor háton fekve a fűben olyan szép volt, ahogy emberek ki-be léptek a fasorok által formált sávok közt. Újra elmerengtem. Ott jött a hívás és tudtam meg, hogy Te már máshol és másképp vagy. És ez az élőből is kihasít egy darabot. Ott volt egy alámerülés.

Beleszületünk időbe, térbe, anyagba. És a súrlódás szűk száján keresztül formálódunk. De aki képes szépet formálni magából, és környezetét is szépíteni, az ezzel teremt. És te nem mindennapi módon feszítetted a „teret”, egyre nagyobb mezőt magad körül formálva. Erről kollégáid, tanítványaid is mesélhetnek. Én annyit tudok, amit az álmom is:

Ágas-bogas húros fonalak közé születik az a minőség, amit megteremtesz magadról másban. Ez a hátrahagyott kis esszencia él tovább a lélek húrjai közt más teremtett esszenciákkal. És néha megszólítja az embert. És akkor megpendül egy-egy húr. Ahogy kicsiként fogadtam első tanításaid, az apró titkokat a világról, mikor meggyet szedtünk, vagy a pöttyös labdát gurítottuk, mikor bicikliztünk, vagy mikor Gullivert meséltél és rajzoltál nekem hozzá. Arra is emlékszem, ahogy gyerekként egy kis rádión véletlenül fogtam be az adást, amiben szerepeltél. Felismertem a hangod, és nagyon örültem. Most úgy jönnek vissza ezek. Még az is, amiben nem értettünk egyet. Felértékelődik.

emlék
fotó: Vancsó Zoltán / Vörös-kővár / 2011

(Júl. 17.)

Emlékszem, mikor legutóbb beszéltünk.

Én olvastam, ti hallgattátok és örültünk.

A lélek érzi, és felkészül.

Érezzük az elomló pillanat súlyát. Az apró ’most’-ok izzását, visszafordíthatatlan távolodását. Az elmúlást.

Te beszéd nélkül is tanítottad, hogy a szeretet a dolgok mélységében rejlik, az ismeretben, a tudásban.

Rideg az a könnyedség, ami átsiklik a felületen. És árnyékot növeszt az, aki a fény látomását kergetve elfelejt figyelni. A teljesség nem az állandó helyváltoztatásban rejlik, ezt hajlamos elfejteni, aki a boldogság keresésének veszettségében megreked. Hisz csak befelé vezet kiút, és „aki befelé néz, fölébred” (C. G. Jung).

emlék
fotó: Vancsó Zoltán / Ötscher / 2011

Szept. 2.

Ma elbúcsúztunk tőled. Jártam a szobádban, minden szép rendben volt hagyva. Faltól falig, padlótól mennyezetig könyvespolc. Rajtuk csupa komoly könyv, és jegyzetek. Köztük bújtak meg azok a kis kincsek, amiket gyerekként odahordtam neked, és te örömmel tartottad meg őket, óvva, vigyázva rájuk. Összetekercselt övszíj, szemüvegek szép sorban. A heverőn utoljára olvasott könyvek. A falon képek, becsben tartott elismerések. És azok a szép órák. Tikk-takk, egymással egyetértésben kattogva. Valahogy nálatok járva mindig az volt az érzésem, hogy mindenre jut idő. Nálatok nem zavart az órakattogás. Valami bűvös kis sziget volt, ahol szebb volt minden. Életed végéig hordtad a karórád is, legelőször léptél mindig a tanterembe. Nagymama azt mondja, hogy az utolsó hetekben végig az ágyad mellett tartottad az egyik kiskori rajzomat.

A. azt mondta tegnap újra, az egonak szüksége van a sok katarzisra, de a lélek valójában lassan mozdul. Ezt eddig nem értettem, de annyira igaz. Az élet is csöndben születik és csöndben megy el, és a nagy dolgok, valódi változások is finoman formálódnak az emberben.

Most lassan őszbe vált a nyár. Az emlék megmarad.

Figyelünk. Tanulunk. Van, ami marad, és van, ami változik.

Köszönlek.

fotó: Vancsó Zoltán / Olaszország / 2011

fotók: Vancsó Zoltán / Álomvölgy – Az Üresség Felfedezése

https://zoltan.pictures

https://www.instagram.com/zoltan.pictures/

https://www.patreon.com/zoltanpictures

Kamilla korábbi írásai itt.

Kapcsolódó cikkek