Emlékszem, olyan ötödikes lehettem, amikor az volt a feladat, hogy írjunk egy példaképünkről. Sokan színészekről, hírességekről vagy szuperhősökről kezdtek el körmölni, nekem nem kellett sokat gondolkodnom, hogy az apukám jusson eszembe.
Nem sokkal előtte volt egy agyi infarktusa, 9 éves voltam ekkor, friss volt az élmény még mindenkinek. Épp csak elkezdtünk barátkozni az új élethelyzettel, mert innentől kezdve minden megváltozott. Olyan apróságokra gondolok, mint, hogy apa meddig tud a napon állva a Balatonba dobálni minket a nővéremmel, amit a világon a legjobban élveztem, és amit addig, végtelen ideig bírt csinálni.
De volt jó oldala is a betegségnek, legalábbis én gyerekfejjel így éltem meg. Például, hogy innentől apa sokkal több időt töltött velünk, és mindent elkezdtünk újra megtanulni vele. Lenyűgözött, hogy milyen elánnal vetette bele magát például a főzésbe, amit addig nem igazán láttam tőle. Időről időre kitalált valami újdonságot, amit aztán együtt elkészítettünk.
A szerepek egy jóidőre felcserélődtek, anya többet dolgozott, apa pedig megtanult főzni, mosni és takarítani. Nekem ezért már alap felnőtt fejjel is, hogy egy háztartás két ember feladata, és a férfi legalább annyira része ennek, mint a nő.
Apával nem csak a külsőnk hasonlít azt hiszem. Neki is nehezére esik kimondani, hogy mit érez, sokkal inkább érezteti gondoskodással. Én meg így, írás formájában tudom jobban kifejezni magamat, ezért remélem megérti, miért ehhez az eszközhöz nyúlok.
Hálás vagyok, mert most már tudom, mennyire nehéz lehetett neki, hogy összeszedje magát. Egy teljesen új testben és szerepben, határai újra alakításával kezdett el a lehető legjobban működni, mint ember és mint apa. Biztos, hogy többször kellett volna neki mondanunk, hogy ez mekkora dolog.
Minden nehézségével, fizikai hátrányával, félelmével együtt a stroke adott egy új apukát, akit ha lehet még jobban megszerettem.
