Pár napig emésztettem a sztorit, és gondolkodtam is, hogy megírjam-e ezt a cikket. Aztán a napokban láttam egy szakmabeli ismerősöm facebook posztját a White Noise-ról, amivel nagyon egyetértettem. Ő világított rá arra, hogy lehet sokaknak nem megy át elsőre a film sokszínűsége és mondanivalója, és ez adott motivációt, hogy leírjam, én mit szerettem benne.
A White Noise története
A White Noise-t Don LeLillo nyolcadik, 1985-ös posztmodern regénye alapján készítette Noah Baumbach. A könyv akkoriban elnyerte az Amerikai Nemzeti Szépirodalmi díjat. A White Noise-t azóta is a posztmodern irodalom sarokköveként tartják számon.
A sztoriban egy fiatal mozaikcsalád életét követhetjük nyomon, amikor egy kamion és egy vonat ütközése okozta baleset tragédiájából adódóan mérgező anyag kerül a levegőbe egy felhő formájában, és a család lakóövezetét evakuálják. Ez a fő szál, amire a filmben még szorosan rácsavarnak olyan általános, mégis sokszor tabuként kezelendő témákat, mint a halál, a hírek, és az újdonság adta bizonytalanság.
Amiért szerettem
Amellett, hogy nagyon abszurd események során végigkövethetjük, hogyan reagál a család és a város lakói egy ilyen tragédiára, felismerhetjük az emberi sebezhetőséget és gyenge pontjait. Hogy milyen kicsinyesen próbáljuk védeni az álláspontunkat más véleményével, legfőképp az igazsággal szemben. A film azt is szépen bemutatja, hogy milyen különbözően reagálunk általánosságban a (tragikus) hírekre: van, aki egyáltalán nem veszi őket komolyan, és van, aki magát mentve mindenkin átgázol.
Az egyik kedvenc mondatom a filmben valahogy így hangzott: „A család a legnagyobb álhírek bölcsője.” Olyan könnyen manipulálnak minket, és mi pedig még könnyebben szemléljük a körülöttünk lévő dolgokat szubjektíven. Mintha az objektivitás, a józan ész már nem is létezne. Természetesen ez nemcsak a családunkra, szeretteinkre igaz, ugyanakkor mégis talán tőlük várnánk legkevésbé.
És mindezek mellett számomra a kedvenc szál, annak bemutatása volt, hogy mennyire határtalanul és félelmetesen ráfeszülünk arra, amit nem ismerünk. Jelen esetben a halálra. Mindent megtennénk, hogy legyőzzük, mindenre képesek vagyunk, hogy halhatatlanok legyünk. Pedig egyetlen földi feladatunk az élet, és mégis azt akarjuk legyőzni. Ezeket a kérdéseket a rendező többnyire teljesen hétköznapi jelenetekbe szövi bele, de van, hogy a legkülönösebb snittek is a felszín alatt magukban hordozzák.
Ami pedig szerintem a filmadaptációban a legbizarabb, hogy teljes mértékben összeegyeztethető a mai időkkel.
A film szereplőválasztása talán nem annyira meglepő, ha ismerjük a rendező Noah Baumbach múltját.
Adam Driver kapta az Apuka, egyben az egyik főszerepet. Őt az elmúlt években láthattunk a Házassági történet (Marriage Story) – ezt szintén Baumbach rendezte -, a 7. Csillagok Háborújában, az Ébredő erőben, és a A Gucci-ház című filmekben.
Az Anyukát, vagyis a másik főszerepet Greta Gerwig, Baumbach partnere játsza. Én őt legutoljára a Kisasszonyok 2019-es verziójában láttam. Szerintem mindkettőjük jó választás volt a szerepükre.
A film megosztó, abszurd, belőlem is vegyes érzelmeket váltott ki. De ha téged is érdekelnek ezek a fajta posztmodern, sci-fi-re hajazó történetek és a társadalmunk görbe tükre, szerintem neked is tetszeni fog. Nem utolsó sorban pedig fontos témákról indíthat el beszélgetéseket.
