fbpx

Hirdetjük, hogy slow life, aztán nem csinálja senki

Kicsit átgondoltam az elmúlt pár évemet, főleg amióta munkahelyet váltottam és belevágtunk a magazinba. Azóta, hogy otthonról dolgozom, eléggé átalakultak a napjaim, sokkal lassabbá váltak, mint mondjuk régebben. És nekem ettől sokáig bűntudatom volt.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Hogy miért?

Merülhet fel bennetek jogosan a kérdés. Nos egyrészt biztos, ahogy mindig, most is magamban kell keresni a választ, hogy miért érzem azt, hogy csak az az üdvözlendő hozzáállás, ha szarrá hajtom magam egy nap. Erre amúgy anno még Stekler Tamás transzperszonális coachal készített interjúm után döbbentem rá, amikor az árnyék vagy elnyomott énrészeinkről beszélgettünk. Valamiért akkor éreztem magamat igazán értékesnek, és hasznosnak, ha minden nap 400 feladatom volt, és tele volt a naptáram.

De nem hagyhatjuk ki a társadalom felelősségét sem. Minden sarkon megy a slow life életstílus hirdetése: lassulj le, éld meg a pillanatokat, legyél hálás stb. És hányan csinálják amúgy tényleg? Úton útfélen azt hallgatom mindenhol, legyen az social media vagy személyes kapcsolatok, hogy hát neki bizony semmire sincs ideje. Ő rohan mindenhova, mert annyi, de annyi a feladat.

És tudom, hogy minden élethelyzet más, és nem azokban akarok rossz érzést kelteni, akiknek tényleg ilyen az életük és nem akarnak vagy nem is tudnak ezen változtatni.

Slow life és a bűntudat

Mégis, ahányszor mondjuk van egy lazább napom, amikor belefér, hogy sokat pihenjek vagy azt csinálják, amit akarok, szinte azonnal jön a haszontalannak érzem magam érzés. Bezzeg régen, amikor egyszerre akartam mindent csinálni, és volt, hogy nap végén sírtam a kimerültségtől…az milyen jó volt. Dehogy volt jó, csak valahogy napjainkban ez lett a dicséretes. Hogy a kemény munka az az, ha minden nap 23 órát dolgozol, nem is alszol, tolod a szekeret, mert ugye ott a cél. De mi is a cél? Szívroham 45 évesen?

Igen, az álmainkért, céljainkért meg kell dolgozni. Viszont nem minden áron. Jár neked is a pihenés, a kikapcsolódás, és csak azért mert azt hallod, hogy mindenki olyan rohadt elfoglalt a nap 24 órájában, neked még nem kell ezt a példát követni. Mert nem jelenti azt, hogy nekik olyan jó ettől.

Ott van például, hogy hányan szidják az otthon lévő anyukákat, hogy ők biztos egész nap semmit se csinálnak, mert az emberek fejében az a munka, amit utálsz vagy legalábbis nem otthon vagy közben. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem mindenki cserélne egy anyuka egy napjával. Viszont ha esetleg akad egy kicsi, apró pillanat, amikor mondjuk pihenhet, vagy azzal telik az idő, hogy összebújnak a gyerkőccel és mesét olvasnak, hát az már megbocsáthatatlan. 

És ugyanez a home office-nál. Valószínűleg ezért zárkózik el tőle sok cég -főleg a konzervatívabb vezetés-,mert hát ha otthon vagy, ahol a legtöbb ember szeret lenni, akkor te biztos nem dolgozol. Legyél csak bent, feszengj öltönyben, nem baj, ha 8 órából 6-ot a képernyőd bámulásával töltesz és utálod az egészet. 

Én és a lassítás

Már több mint két éve itthonról dolgozom. Vannak durva, darálós napok és vannak könnyebbek. Már nem kapaszkodok abba, hogy mindig tele legyen a naptáram, és nem érzem magamat értékesebbnek tőle. De volt időszak, amikor ez őszintén és komolyan szorongatott. Viszont rájöttem, hogy én igenis jobban szeretem már a lelassulást, és nem a szó felkapott, elcsépelt értelmében. 

Jobban tudok arra figyelni, hogy mikor milyen hangulatom van és persze nem mindig én döntöm el, hogy egy nap hogy alakul, azért élvezem, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy nagyobb a szabadságom ezen a téren.

Nem akarok több bűntudatot, mert nem úgy élek, ahogy az a “bizniszwomen kézikönyvben” megvan írva, és azt se bánom, ha nem égek ki idő előtt a folyamatos és őrült hajtástól. Az élet ígyis olyan gyorsan folyik, hogy néha észre se vesszük, ahogy eltelik egy hét, minek pörgetnénk még jobban a kelleténél az idő kerekét? Sietsz valahova? Aligha.

A karácsony előtti időszakot például most nagyon tudatosan lassítottam le. Csak akkor és oda mentem, ahova nagyon muszáj volt. Többet csináltam olyat, ami valóban örömet okoz és pihentet és nem éreztem rosszul magam, ha nemet mondtam egy programra. Gond nélkül csúsztattam egy munkát, ami nem volt életbevágóan fontos.

Hálás vagyok, hogy olyan szerencsés élethelyzetem van, hogy megtehetem, mert tudom, hogy sokaknak lehetőségük sincs rá. Viszont nem fogok bűntudatot érezni, hogy ilyen az életem. Már nem.

Kapcsolódó cikkek