Mándi László írása
Sajnos hazánkban is egyre többen szenvednek valamilyen mentális betegségtől, mint például a szorongás vagy a depresszió. Legyen szó fiatalokról vagy idősekről, nőkről vagy férfiakról, a probléma kortól és nemtől függetlenül bárkit komolyan érinthet.
Traumák okozta szorongással és depresszióval küzdő fiatal felnőttként, személyes érintettségemből adódóan tudom, hogy milyen nehéz, amikor valakinek mentális betegséggel kell együtt élnie és megküzdenie. Mindennapos harc a testi és lelki tünetekkel, hogy megpróbáljunk valahogy az „élethez kötődni”. Ami viszont még a testi és lelki tüneteknél is sokszor és sokkal nehezebb, az a társadalmi hozzáállással való megbirkózás. Nem egyszer fordult elő például, hogy amikor beszéltem a szorongásomról, akkor egyszerűen kinevettek, kéretlen „jótanácsokkal” láttak el, vagy kifejezték, hogy nem tartanak igényt a társaságomra. De arra is volt példa, hogy segítő szakemberek tanúsítottak felém számonkérő, kioktató, szinte már vegzáló magatartást. Ez utóbbi borzasztóan megdöbbentett, és ez esett a legrosszabbul.
Sajnos jelen társadalmunknak csak kisebb része gyakorolja a mentális betegségekkel küzdő emberekkel szembeni elfogadást, toleranciát, empátiát és segítő attitűdöt. A társadalmi többséget az elbagatellizálás és az averzív magatartás jellemzi, ha ilyen problémávalküzdő emberrel találkoznak. Az említett negatív magatartás pedig még erősebb és még halmozottabb a mentális betegséggel küzdő férfiakkal szemben. Ezzel folyton szembesülök a mindennapjaim során.
De mi állhat vajon ennek a magatartásnak a hátterében?
Mi lehet az oka ennek az attitűdnek?
És hogyan lehetne ezen a helyzeten esetleg javítani vagy segíteni?
Az okok hátterében állhat egyrészt a jelenkori társadalmunk mérgező, toxikus individualizmusa, ami a végletekig felnagyított egyén felsőbbrendűségét hirdeti a kapcsolódással és a közösséggel szemben. Vezérelve pedig, hogy a saját sorsát és „szerencséjét” mindenki maga alakítja, mindenki csakis magáért felelős, és mindenki annyit ér, amekkora a vagyona vagy a társadalomban, munkahelyén betöltött pozíciója. „Mindenki a maga szerencséjének a kovácsa” vagy „Ki mint vet, úgy arat” – tartják még a régi mondások is.
Másik lehetséges ok, hogy az emberek szeretik általában a dolgokat végletekig leegyszerűsíteni, fekete vagy fehér kategóriákba sorolni, és csupán egyetlen perspektívából szemlélni. Nehezen viselik el a legtöbben, ha valami túlmutat a megszokott, immár tradicionálissá vált hitrendszerükön, az ismert, berögzült narratíváikon, és kívül esik a megszokott perspektívájukon. Mert mindig az ismerős tűnik a leginkább biztonságosnak, legalábbis annak az illúzióját adja. Ennek pedig általában az a következménye, hogy egyszerűbb lesz ítélkezni, mint a dolgok mögé nézni és esetleg információt vagy új tudást szerezni valamiről. Az új tudás ugyanis nagyon gyakran megkérdőjelezi a megszokottat, a berögzült narratívákat, és új perspektívákat nyithat. Az új perspektívák pedig magukkal vonhatják a szemléletváltást és a segítségnyújtás felelősségét is.
Mert a világ nagyon sokszínű, nem csak fekete és fehér. Érdemes volna elsajátítani a több szempontot is figyelembe vevő, plurális gondolkodást, ami nagyon fontos szerepet játszana egy érett és fejlett társadalom létrejöttében. Ehhez nagyon fontos lenne a perspektívatágító és tudásbővítő érzékenyítés a mentális egészség és a mentális betegségek tekintetében is.
Tudásunk bővítésére napjainkban már számos könyv, internetes oldal, cikk, előadás, podcast áll rendelkezésre. Legtöbbet azonban mindezek mellett az jelenthetne, ha leülnénk beszélgetni a mentális betegekkel. Ha gyanakvás és ítélkezés helyett meghallgatnánk őket. Ők tudják igazán elmondani, hogy mivel is küzdenek, és mi mindent kell átélniük életük mindennapjai során, amit általában igyekeznek elrejteni, ezért nem látjuk, vagy nem azt látjuk, ami a valóság. Ha az odafigyelés és a meghallgatás révén több lenne a tudásunk, akkor tágulna az egyéni és a társadalmi perspektíva, és nagyobb lenne az elfogadás is.
A mentális betegségekre a szakmai segítség mellett a társadalom elfogadó és segítő attitűdje volna a legfőbb orvosság. Az elfogadás által kialakulhatna az a bizalom, és megélhető lenne az a valódi biztonság, ami nem csak illúzió, hanem lehetővé teszi az egészséges kapcsolódást. Ebben, a bizalmon alapuló, egészséges és biztonságos kapcsolódásban egy szorongással/depresszióval küzdő ember is képes lenne gyógyulni, és elkezdhetné újra felépíteni önmagát. Az elfogadás által, a bizalmon alapuló, egészséges és biztonságos kapcsolódás révén pedig egy egészségesebb társadalom is létrejöhetne.
