minden bizonnyal ma is késni fogok.
megpróbálom érteni ‘mit a szél nyikorog,
de ha az érzelmi skálán végigrobog
a kedvem, nem félni fogok
– csak mélyebb levegőket venni.
tantrikusan mantrázom az újdonsült mottóm:
„magamnak vagyok a legnagyobb kincs a Föld nevű bolygón”.
paramétereim nem kezelem feltételekkel.
elvégre
egy vége lehet a mértéktelen, képtelen létnek,
ha nem sajnálod ott szeretni magad, ahol a legjobban fáj és legtöbb a vétek.
vár a mára betervezett ön-ölelgetés, simogatás, mi vagyunk egymásnak a legnagyobb prioritás
– mármint én meg én.
fogom a kezem,
ahogy megyek.
csak én vagyok,
ahj, Istenem.
hallózgatás,
nagy-nagy csöndek,
tényleg ez
lehet belőlem?!
fájt a világ
fájt a baj,
fente fogát
pedig vaj-
puha voltam
vele végig.
a szomorúság
dívik,
de nem
vintage kabát.
nem-adom-tovább.
épp itt az ideje elköteleződni magam mellett.
elfogadnom, hogy sose kellett
volna túl szigorúnak, túl felszínesnek
és túl túlzónak lennem magamat illetően.
késni fogok. tudom.
de közben majd magamra mosolygok,
lopok egy pillantást, zsebbe nyúlok
és elhívom magam egy kávéra.
aztán andalgok,
hogy jobb-bal-jobb,
és megfejtem a szél-beszédet:
nem nyikorgás – bizony ez ének.
