Mikor lenne jobb alkalom ezt a kérdést boncolgatni, mint év elején, amikor hamarosan elérkezik a jelentkezési határidő az egyetemekre, főiskolákra. Több ezer fiatal hoz meg hamarosan egy döntést, állít fel rangsort a felvételi jelentkezési lapon, és sokan izgulják majd végig a nyarat, vajon hol is fogják kezdeni a tanulmányaikat szeptemberben.
Érdekes kérdés lehet, hogy manapság megvan-e a kellő segítsége a gyereknek, fiatalnak, hogy a számára legmegfelelőbb irányt válassza?
Nem fogom tudni ezt megválaszolni, inkább azt próbálom körüljárni, miért is nagyon fontos, hogy megadjunk mindenféle segítséget ahhoz, hogy mire ki kell töltenie a felvételi papírokat, ő magabiztosan azt mondhassa: „igen, én biztosan tudom, hogy ebbe az irányba szeretnék továbbmenni.”
Talán egy-két hete beszélgettem anyukámmal a továbbtanulásról. Épp azt ecsetelte, hogyha fiatalon más irányt választ, nem tanári pályát, akkor most milyen karriert tudhatna a háta mögött. És igaza van. Hamarosan nyugdíjba megy, és nem tudja azt mondani, hogy őszintén, tiszta szívvel azt csinálta egész életében, amit szeret.
Amikor én gimnazista voltam, fogalmam sem volt, merre menjek továbbtanulni. Szerettem az irodalmat és a történelmet, de akkor mindenki azt hajtogatta, ne menjek bölcsész irányba (ne legyek tanár), mert abból nem lehet megélni. Ebben mondjuk van igazság… de ha akkor a felvételi tájékoztatókon elmondták volna, hogy a tanári pályán kívül még mennyi minden lehetőségből választhatok, akkor most lehet, hogy nem végzett biológusként ülnék a gép előtt, és írnám a cikkeket. Valamint nem most képezném magam az írásban, hanem hivatalosan is ebben a közegben dolgozhatnék már évek óta.
De erről fogalmam sem volt, én tizennyolc évesen ki sem igazodtam a felvételi tájékoztató könyvek rejtelmeiben, ezért jobb híján, apa tanácsára (aki orvos) én is átpártoltam biosz-kémia specializációra. Szerintem az osztályfőnököm (aki a magyar tanárom volt) máig nem bocsátotta meg ezt a lépésemet. Elsőként az orvosira készültem, de egy felvételi felkészítő során, amikor bevittek minket egy boncolásra, én már a folyosón olyan rosszul lettem, hogy hátraarcot csináltam, és egy életre elfelejtettem az orvosi pályát.
Pedig apa még egyszer egy műtétre is bevitt magával, hogy szokjam a közeget… hát… abból az lett, hogy többet foglalkoztak velem, mint a beteggel. Mert végig az ájulás kerülgetett, befogtam a fülem, amikor az ollóval a szöveteket vágta, és gyengülő végtagokkal néztem végig, ahogy összevarrja a bőrt.
Elég világossá vált számomra, és számára is, hogy az orvosi nem nekem való.
Felvetődött a kérdés: „Akkor hogyan és merre tovább?”
Ha már ennyi időt és energiát öltem bele, hogy emelt szinten érettségizzek biológiából és kémiából, az egyetlen számomra vállalható megoldás a TTK – Biológia szak maradt. Fel is vettek.
És végigszenvedtem az egész egyetemet.
Becsülettel végigcsináltam, mert a szüleim ragaszkodtak hozzá, hogy szerezzünk diplomát, de kis túlzással azt mondhatom, egyetlen percét sem élveztem. Amint tudtam, jöttem haza, és minél később igyekeztem visszamenni. Már az egyetem alatt elkezdtem tanítani – ami aztán a szenvedélyemmé is vált, és abban dolgoztam majdnem húsz évig.
Az írás hobbi szinten volt jelen az életemben nagyon sokáig. Pedig már kiskoromban tudtam, hogy író szeretnék lenni. De azt senki nem tudta, hogyan lehet azzá válni, milyen lehetőségeim vannak. Most már tudom. Talán még harminchat évesen nem késő, hogy az álmaim után menjek, tanuljak, fejlődjek, és kitapossak magamnak egy másik ösvényt, amely most már hivatás, szenvedély, nem csak egy hobbi.
A férjem szintén csak kényszerből van azon a pályán, amin. Nagyon jó abban, amit csinál, de szíve szerint másban lelné örömét. Szerintem nem mi vagyunk az egyetlenek, akik így érzik. Sőt! A ritkább az, ha valaki pontosan megtalálja a számára megfelelő hivatást.
A négy gyerekünk közül jelenleg egy van, aki már egészen kicsi korától tudja, mi szeretne lenni: grafikus. És ő ennek megfelelően megy előre. Mi ennek megfelelően támogatjuk: tanfolyamokra jár, könyveket kap, amiből fejlődhet, és minden nap tetemes mennyiségű időt tölt gyakorlással. Kétlem, hogy megváltozna az elhatározása.
A többi gyerkőc véleménye napról napra változik. És mit tehetünk mi ilyenkor?
Próbáljuk nekik biztosítani, hogy minél több dolgot megismerjenek. Rengeteget beszélgetünk a világról, könyveket bújunk, ismerkedünk a körülöttünk lévő dolgokkal. Igyekszünk javaslatokat tenni nekik, és lehetőség szerint biztosítjuk számukra, hogy minél több, őket érdeklő tevékenységbe belekóstoljanak, megismerkedjenek vele, kipróbálhassák. Hogy kialakuljon egy kép bennük – legalább arról, hogy mit NEM szeretnének csinálni. Már ezzel is szűkítjük a kört.
Sokszor előfordul, hogy a szülő azt mondja, „ha elkezdted, legyél kitartó!” vagy „Mindig mindent abbahagysz, nem vagy kitartó!”
Mi lenne, ha úgy gondolnánk erre, hogy „Büszke vagyok rád, hogy ezt is kipróbáltad. Kiderült, hogy nem neked való, keressünk valami mást.” Azt hiszem, a gyerekben is egészen máshogy csapódik ez le, mintha azt hallja, hogy ő nem kitartó, bezzeg más… igen.
Félreértés ne essék, én is úgy gondolom, hogyha valamit elkezd a gyerek, akkor ne az legyen, hogy egyik alkalommal megy, aztán nem, aztán megint igen. Ha valamit elkezd, azt csinálja becsülettel. De ha pár hónap kitartó próbálkozás után azzal áll elém, hogy ő nem érzi jól magát, úgy érzi, nem neki való (nem csak lustaság van a döntése mögött, mondjuk, mert épp mesét nézne), akkor azt érdemes meghallani és tovább keresni a számára megfelelőt. Azt gondolom, ez is egyfajta kitartás. Kitartás amellett, hogy megtalálja a számára tökéleteset.
Mert az a cél, hogy megismerkedjen minél több dologgal: mi az, ami érdekli, mi az, ami nem – mitől van rosszul, miben leli örömét. Ha ezt kezdettől fogva szem előtt tartjuk, és támogatjuk ebben, akkor talán… talán, mikor előtte lesz a továbbtanuláshoz a jelentkezési lap, magabiztosabban fogja kitölteni, és nagyobb eséllyel arra megy tovább, amiben hosszú távon örömét leli.
