A mi házunkat. Már látom is, ahogy a szüleim lelki szemei előtt megjelenik a fényes jövőnk képe. Szép ház, gyerek, kutya. Végre, én megcsináltam. Megtaláltam ezt a rendes fiút, és nekem sosem kell már a jövőm miatt aggódni, mint anno nekik.
Én még mindig azt az enyhén ragacsos poharat forgatom, amiből nemrég az émelyítően édes kólát ittam. Anyáméknál még mindig él az a szokás, hogy ha ünnep van, akkor Coca-Cola meg Fanta dukál. És ha mi átjövünk, akkor bizony ünnep van.
Tőlük egyből a Duna partra kocsikázunk, a Rómain süttetjük a hasunkat azokban a nevetséges napozóágyakban, amikből mindenkinek egy kínszenvedés kihámoznia magát. Hirtelen olyan könnyűnek érzem magam, mintha nem létezne se Tomi, se az idegesítően bömbölő kisgyerek mellettünk, sem az az átkozott jövőbeli ház, amit már olyan szépen berendezett fejben a családom.
A nagy idilli pihenésben, miközben a szememet a csillogó vízen pihentettem, megpittyen a telefonja. Tomi már csak nem is zavartatja magát, megsem próbált úgy tenni, mintha nem Ő írt volna. Ráérősen előkotorta a mobilt, talán mintha egy félmosolyt is láttam volna a szája szegletében, de kitudja, lehet csak a nap miatt hunyorgott. Egyből szét is pukkadt a kis buborékom, amiben eddig ringattam magam. Rám tört az ismerős gyomorgörcs.
Szólni nem mertem, mert abból megint vita lesz, nála pedig tudom az mit jelent. Valahogy mindig képes addig csavarni a dolgokat, hogy én kérjek bocsánatot. Aztán esténként, amikor ő kitudja merre járkál- na jó, minek áltassam magam, tudom, hol tölti ezeket az estéket- százszor is kiosztottam.
Elmondtam neki, hogy velem ezt ő soha többet nem teheti meg. Hogy most az én kezemben a választás, és én véget vetek ennek. Hogy nekem is van önbecsülésem, még ha ez neki fel sem tűnt. Hogy szánom őt és azt a nőt is. Már annyira sem érdeklem, hogy legalább hazudna nekem. Milyen érdekes, amikor az ember arra vágyik, hogy hazudjanak neki. Szinte ez is romantikus, horkanok fel magamban. Szánalmas. Annyira szégyeltem magam a kialakult helyzetért, hogy senkinek nem merek róla beszélni. Hadd higgye csak mindenki, hogy az az igaz, amit mutatunk magunkról. Az Instagramon szétfényelt közös nyaralós fotók, a #couplegoals hashtagek, meg a közös ház és élet képe. Amikor másokkal beszélek erről, szinte én is elhiszem. Olyankor pedig annyira jó, hogy már csak azért se akarom elfogadni az igazságot, hogy nehogy ez a kép szerte-fosszon.
Már annyi évem benne van, győzködőm magamat. Közel a 30-hoz, kinek lenne újra kedve bele vetni magát az ismerkedésbe? Különben is, látom az egyedülálló barátnőimen, hogy mekkora szenvedés az egész. A fiúk fele még gyerek, és otthon lakik anyucinál, a másik fele meg simán nem képes felelősséget vállalni. Fél az elköteleződéstől vagy mi. Miért kell attól félni? Akarod vagy nem akarod? Tök egyszerű. Mondjuk legalább Tominál nincsenek kérdések e tekintetben. Amíg azt csinálhat, amit akar, meg rend van otthon, addig nincs miért fájnia a fejemnek. Ez is valami. Először azt hittem, milyen jó barátnő vagyok, hogy én ennyire szabadon engedem. Nincsenek korlátok. Ő is azt mondta, hogy ebből látszik, mi igazán szeretjük egymást. Mert köztünk él a bizalom. Nem mertem aztán neki mondani, hogy bennem igencsak kezdett fogyatkozni az a fene nagy bizalom és sokszor azt hiszem a szerelem is. De semmiképp sem akartam kispolgárinak tűnni a szemében. Isten ments!
Végül Tomi gyorsan zsebre vágta a telefont, még elégedetten nyújtózott egyet, majd közölte, hogy siessünk, mert este sörözik egyet a fiúkkal. Szó nélkül szedtem össze a táskámat.
További novella itt.
