Végigjárni mind az 1 172 km-t, és közben megismerni az ország tájait, eldugott gyöngyszemeit, erdeit és mezőit, azt gondolom, hogy szuper teljesítmény. Számomra mégsem csupán erről, a teljesítés öröméről szól ez az egész. Az én történetem a kéktúrával már jóval azelőtt elkezdődött, hogy megtettem volna rajta az első kilométert.
Gyerekkoromban a szüleimmel sokat jártunk kirándulni, szinte minden második hétvégén felkerekedtünk a hátizsákjainkkal és a közeli Bükk-hegység útjait róttuk. Mégis minden évben kiemelkedett ezek közül az a néhány nap, amikor a nagyszüleim elvittek minket a húgommal együtt Sástóra nyaralni. A kempingben szálltunk meg, egy mini faházban, amit mérete és komfortossága miatt csak kutyaháznak becéztünk.
Az ott töltött időben a Mátra erdeiben barangoltunk, félnapokat töltöttünk a Rákóczi-forrásnál és gátat építettünk, virágkoszorúkat gyártottunk a babáinknak, vagy épp egy színházi előadást terveztünk meg és adtuk elő az erdei színpadon Nagyinak és Papónak. A nyaralás csúcspontja minden évben az volt, amikor megmásztuk a Kékest. Gyerekként nem kis kihívás volt leküzdeni a meredek emelkedőt, amin feljuthatunk az ország legmagasabb pontjára. Volt is persze sokszor csüggedés, fáradtság, nyafogás. Ennek ellensúlyozására, hogy kicsit elterelje a figyelmünket, és lelket öntsön belénk, kezdett el mesélni az egyébként halkszavú, keveset beszélő nagypapám a Kéktúráról.
Elmondta, hogy van egy útvonal, ami körbevisz szinte a teljes országon. Nagyon hosszú, hónapokba tart teljesíteni, de sokan vannak, akik óriási hátizsákokat vesznek a vállukra: abban cipelnek mindent, amire a túra alatt szükségük van, a tetejére rögzítik a sátrukat, a polifoamot, és ezzel járják végig az az utat. Ha elfáradnak, sátrat vernek az erdőben, patakokban fürdenek, a vacsorafőzéshez tüzet raknak, megsütik rajta, ami épp akad a hátizsákjukban, desszertnek pedig erdei szamócát, málnát vagy épp csipkebogyót gyűjtenek, évszaktól függően. Ennek a túrának pedig egy fehér téglalapban lévő kék sáv a jele, ezt kell végigkövetnie annak, aki egyszer elindul az úton. Nézzétek,- mutatta ilyenkor Papó – épp itt van a jel, most mi is ennek a híres túrának egy szakaszán járunk.
Két kisiskolásnak ettől nem is kellett több. Innentől kezdve folyton azt játszottuk a tesómmal, hogy mi is a kéktúrát teljesítjük. Büszkén cipeltük a hátizsákunkat, kerestük a sátorveréshez optimális helyeket az erdőben, figyeltük a fákra festett jeleket, hogy nehogy eltévedjünk, és elképzeltük, hogy még hosszú heteken keresztül fogunk vándorolni. Tulajdonképpen már akkor elhatároztam, hogy egyszer tényleg végigjárom A Kéket.
Így amikor az egyetemi baráti társaságban felmerült az ötlet, hogy vágjunk bele, és kezdjünk el együtt kéktúrázni, azonnal tudtam, hogy én menni akarok. Emlékszem, mennyire büszkén mutattam meg Papónak a füzetet, amiben a hivatalos útvonal van, és amibe a túraszakaszok megtétele során az igazolópecséteket kell gyűjteni. Mi Hollókő irányából indultunk, és az első szakaszt egy hosszúhétvégén teljesítettük, és bejártunk 50 km-t. Így nem csak az üres füzetet vittem haza, hanem már több pecsét is jelezte, valóban belevágtunk a nagy kalandba. A túrázás végigkísérte az egyetemi évek második felét. Amikor volt egy szabad hétvégénk, összeboronáltuk a társaságot, szállást kerestünk, és már indultunk is, hogy újabb helyeket járjunk be. Közben rengeteget beszélgettünk, nevettünk, gázoltunk át derékig érő dzsindzsán, sokszor eltévedtünk. Jártunk olyan túrán, amikor térdig érő, érintetlen hóban kellett átvágni egy mezőn, voltunk annyira sárosak, hogy a hazafelé tartó buszra nem akartak minket felengedni. Túráztunk forróságban, amikor minden árnyékot adó fánál meg kellett egy kicsit pihenni, és áztunk el úgy, hogy az övtáskából a végén egy pohárnyi vizet lehetett kiönteni.
Kicsit több mint egy évvel a túra elkezdése után eljutottunk a Kékesre, amit most sem volt könnyebb megmászni, mint gyerekkoromban. A kéktúra ezen szakasza különösen fárasztó, rengeteg benne a szintemelkedés, ráadásul a koraősz ellenére nagyon meleg volt. De talán pont így volt a legjobb felmászni a tetőre, mert így újra- és újra eszembe juthattak a legcsodásabb nyaralások emlékképei. Újra hallottam a nagypapám hangját, ahogy mesél nekünk a túrázókról, akik megküzdenek az időjárás viszontagságaival és a kilométerekkel. Ahogy a mátrai fák között róttam az utat, olyan volt, mintha ő is újra ott lenne velem.
Aztán ahogy a társaságból mindenki elkezdett dolgozni, majd családot alapított, ritkultak a túrázásra szánt hétvégék, egyre nehezebb volt összehozni a csapatot, pedig még jócskán akadt teljesítendő rész. A férjemmel úgy döntöttünk, nem hagyjuk abba, hanem ha lassan és sok kihagyással is, de folytatjuk az utat. Szépen gyűltek a pecsétek és velük együtt a megtett kilométerek is, amikről időről időre beszámoltam Papónak is. Ahogy teltek az évek, sajnos az egészségi állapota egyre inkább romlott, így ő bármennyire is szeretett volna, már nem tudott kirándulni. Egy-egy hétvégén elmentünk a Bükkbe sétálni egyet, de lassan már az is nehéz volt neki, hogy egyenetlen talajon járjon. Ezt nagyon nehezen fogadta el, szíve szerint sosem hagyta volna abba az erdőjárást, ahol a számára kedves madarakat figyelheti, elmerülhet az erdő csendjében, a nagy hallgatások közben pedig néha elmondhat egy-két mondatot, amin az egész társaság percekig hahotázik. Emlékszem, hogy amikor épp kicsit jobban volt, elment sétálni az Avas alján, és hazatérve mesélte, hogy olyan jól érezte magát, hogy komolyan megfordult a fejében, kocognia kellene egy kicsit. Szerencsére inkább nem próbálkozott vele.
Közben megszületett a kisfiam, aki hozzánk hasonlóan imád az erdőben lenni. Biztosan szerepe van ebben annak, hogy már néhány hónapos korában is mentünk vele kirándulni, mégis jó látni, ahogy felszabadul a természetben. Most, közel 5 évesen már igazi túrázó ő is: figyeli a jeleket, hogy ne térjünk le a helyes útról, ismer számtalan növényt, nyáron keresi, hogy hol lehet málnázni, kiválasztja az ebédeléshez legalkalmasabb farönköket. Habár Papó már nem tudott vele igazán nagy túrát tenni, azért még megadatott nekik, hogy együtt sétáljanak, papírhajót úsztassanak a patakban, hógolyózzanak.
Nagypapám két éve hagyott itt minket, a covid közepén, elbúcsúzni sem tudtunk tőle. Már nem találkozhatott a lányommal, akinek pedig nagyon várta a születését. Mégis úgy érzem, ahogy a Kéken járunk, kicsit velünk van ő is. Felidézzük, mennyire szerette figyelni a cinkéket, hogyan kergette el a kecskéket, akik egy kiránduláson megtámadtak minket. Hogyan tanított meg minket fára mászni, botból csúzlit készíteni és hogy gyújtotta meg mindig a tüzet a bográcsozásokhoz.
Idén, úgy néz ki, hogy befejezzük a Kéktúrát, amit lassan 15 éve kezdtünk el. Rengeteg minden történt azóta az életemben, változott a társaság, akikkel túrázni járok, változtak a prioritások, változtam én is. De az biztos, hogy amikor majd Írott-kőn bekerül a füzetembe az utolsó pecsét, kicsit Papó is velem lesz, hogy osztozzon az örömömben és a büszkeségben, hogy amit tízévesen a Kékes lankáin elterveztünk, végül sikerül megvalósítani.
