A Facebookos anyuka csoportokban rendszeresen felbukkan ez a téma, és ezernyi apró, megterhelő részlete, így rájöttem, közel sem vagyok a problémával egyedül. De mi is pontosan a mentális terhelés és miből adódik a nehézsége?
Ahogy Palágyi Kata pszichológus fogalmaz, ez a láthatatlan munka, a családi feladatok legrejtettebb része, a legsötétebb zug, amivel sokszor mi magunk sem vagyunk tisztában. Ez tulajdonképpen a fejben tartott dolgok összessége: mikor kell oltásra vinni a gyereket, mit kell bevásárolni a heti menühöz, ki megy a szülői értekezletre, mikor kell elutalni a nyaralás előlegét, mi legyen a nagyi ajándéka. Ha az ember agyában folyamatosan rengeteg tennivaló pörög párhuzamosan, ide-oda kap közöttük, és próbál mindenre figyelni, hogy semmi fontosat ne felejtsen el, az a szervezetét állandó stresszben tartja, ami rendkívül kimerítő. A mentális terheléstől sokkal nehezebb megszabadulni, változtatni a szerepeken, mintha csak azon menne a vita, hogy ki takarítson ki hétvégén.
A változtatás bonyolultsága két forrásból fakad: egyrészt általában nincsenek „hivatalosan” leosztva a feladatok a pár tagjai között. Míg korábban, akár 50 évvel ezelőtt is megvoltak a tipikusan női és férfi feladatok, amik íratlan szabályként működtek a családokban, addig mára ez a keretrendszer megdőlt.
Ezzel persze nincs baj, sőt, nagyon is hasznos, viszont így mindenki saját magának alakítja ki a kereteket. A kulcspont pedig éppen az, hogy általában nem tudatos döntésről van szó, hanem a feladatok spontán módon, kimondatlanul osztódnak el, a pár korábbi mintái alapján. Ez pedig nem segíti a gördülékeny együttműködést.
A másik nehézség, hogy a mentális terhelés alattomosan van jelen az életünkben. Sokszor még az érintett személy sincs tisztában azzal, hogy mi okozza számára a nehézséget. Nem egyértelmű, hogy miben fárad el: egy feladat elvégzésében, vagy abban, hogy azt át kell gondolni, észben tartani, figyelni a határidőkre, és vállalni a feladat menedzselésének felelősségét.
Mindaddig, amíg az érintett személyben nem tudatosul, hogy őt valójában a mentális terhek húzzák le, hiába ad át teendőket a párjának, nem fogja jobban érezni magát. Ez pedig egy veszélyes csapda, hiszen a másik fél joggal érezheti tehetetlennek magát, ha annak ellenére, hogy magára vállal a korábban megszokott rendszerhez képest plusz tennivalókat, nem javul a helyzet.
Azt gondolom, hogy ilyenkor tényleg a nulladik lépés kell, hogy legyen a probléma forrásának azonosítása. Én például most itt tartok: rájöttem, hogy fejben fáradok el, emiatt nincs kedvem egy idő után már semmi extra dolgon gondolkozni, vagy döntést hozni még akkor sem, ha egyébként egy olyan témáról van szó ami megmozgat.
Ezután érdemes lehet összeírni, hogy mi az a rengeteg teendő, észben tartandó dolog, ami csak a te fejedben van meg, aminek a terhe a te válladat nyomja. A listára tényleg minden apró részletet leírhatsz, de ha nincs kedved ezt a semmiből összeállítani, Palágyi Kata Nagy Mentális Terhelés Listája nagyon jó támpontot ad. Fontos, hogy ezt semmiképp ne úgy használd fel, hogy a párod orra alá dugod, hogy na látod, ezért vagyok fáradt, mert én ennyi mindenre figyelek, bezzeg te… Ehelyett a lista egy beszélgetés kiindulópontja lehet, amiben el tudunk jutni a valós igények megbeszéléséig és ki tudunk alakítani egy közösen elfogadható új munkamegosztást. Ez azért nagyon fontos, mert a mentális terhelés tényleg a leginkább láthatatlan tényező. Ha kitakarítasz, az valószínűleg fel fog tűnni, hogy megcsináltad, de az kevésbé látványos, hogy átgondoltad, milyen higiéniai termékek fogytak el, mit kell újra beszerezni, hiszen senki nem gondolatolvasó. Ebben a rendszerben mindenkinek csak a saját oldalára van rálátása.
Az utolsó, de nagyon fontos és mindkét fél számára kihívásokat tartogató lépés pedig, hogy ha megvan a mindenkinek megfelelő megoldás, utána tartsuk is hozzá magunkat. Nekem ez az egyik legnehezebb rész. Például ha megegyezünk abban, hogy mostantól a párom fogja intézni a gyerek oltásának egyeztetését, akkor tudatosítanom kell magamban, hogy innentől kezdve ne kérdezgessem, hogy foglalt-e már időpontot, megvette-e az oltóanyagot. Ez nekem, aki szereti kézben tartani, kontrollálni a dolgokat, nem egyszerű. Tudatosan kell figyelmeztetnem magam, hogy ha nem adom át a teljes felelősséget, és folyamatosan emlékeztető kérdéseket teszek fel, azzal valójában nem kerül le rólam a mentális teher, és még a férjem is jogosan akad ki, hogy miért nem bízom abban, hogy meg fogja oldani a kérdést. Most azzal biztatom magam, hogy legalább már felismertem a helyzetet, és így tudok fókuszálni a változásra.
A végére pedig még bedobok nektek egy gondolatot: a mentális terhelés nehézsége a legtöbb esetben nőkkel, és még inkább anyukákkal kapcsolatban merül fel. Mégsem szabad ennyire nem függővé tennünk a témát. Egyrészt azért, mert csak mélyítjük a szakadékot a pár tagjai között, ha arra hegyezzük ki a kérdést, hogy az egyik fél old meg minden feladatot.
Másrészt ez az esetek legnagyobb részében nem is igaz: a férfiak, apukák is viselik a mentális terheket, még ha azok más jellegűek is, mint a nőké. Erre azért van kevesebb rálátásunk, mert amíg a nők körében egyre elterjedtebb, hogy merjenek a problémákról, az árnyoldalakról is beszélni, addig a férfiak sokszor kevésbé nyílnak meg és osztják meg a nehézségeiket vagy kérnek segítséget. Ha viszont az ő oldalukat figyelmen kívül hagyjuk, azzal a mindkét félre nehezedő nyomás csak fokozódik.
Azt gondolom, hogy a lényeg abban rejlik, hogy ne egymásra mutogassunk vagy versenyezzünk, hanem tudatosítsuk magunkban, hogy egy csapat vagyunk, a felelősség közös, és együtt kell megtalálnunk a helyes irányt a teendők és külső elvárások tengerében.
