Sarah Polley dokumentumfilmje elég régóta rajta volt a listámon, nem is mai darab, 2012-ben készült. Azt hiszem jó, hogy nem akkor, hanem most, felnőtt fejjel néztem meg ezt az elképesztően erős sztorit. Angolul még inkább leíró a címe: Stories we tell, avagy történetek, amiket elmesélünk. Az, hogy mi az igazság, a legkevésbé megfogható dolog, még akkor is, ha feketén fehéren ott az eredmény: az apád, akit 30 évig annak hittél, nem az apád.
Dokumentumfilmet forgatni nehéz ügy, jó dokumentumfilmet még inkább, és olyan filmet készíteni, ami a családodról szól, de főleg rólad, talán a legnehezebb. Sarah Polleynak ez mégis kitűnően sikerült. Már maga a képi világa is megfogott: sok történetet, amit vágóképként használt egy régi 8 mm-es kamerával forgatott újra, ami már önmagában talán a történtek feldolgozását szolgálja. Közben pedig persze ott vannak az interjúk, amelyeket ő készít a saját családjával.
Ilyenkor félő, hogy elmegy a film valami más irányba, hogy nem mernek őszinték lenni az emberek vagy elfogultak lesznek a saját rokonaikkal, barátaikkal és valljuk be, önmagukkal szemben. Azonban, ahogy Sarah apukája is mondta: kegyetlen rendezővel van dolgunk. A szó jó értelmében persze. Nem hagy ki egyetlen akár kínost kérdést vagy momentumot sem, pedig az egész arról szól, hogy jött rá, hogy az egykori vicc, miszerint ő nem hasonlít az apjára, és biztos, hogy valaki mástól van, nos, az igaz.
Az Apáim története egész koncepciója azon alapul, hogy vannak azok a családi történetek, amiket mindenki ismer csak egy kicsit másképp. Sarah nem egyetlen igazságot akart elmesélni, hanem mindenki igazságát. Ahogy a család minden egyes tagja elmondja, ő hogyan jött rá, és őt ez hogyan érintette, még valóságosabbá teszi az egészet, pedig számos ponton mondanak ellent néha egymásnak is. Ettől lesz emberi. Hiszen mindenkinek ismerősek azok a régi történetek, amit, ha a nagypapa mesél, akkor a sapka piros, de a nagymama szerint már inkább lilás volt. Persze ez banális példa, de a lényeg, hogy mindkettőnek igaza van. Legalábbis a saját szemszögéből. A lényeg, hogy ők így élték meg azt az adott eseményt.
Az egyetlen, aki talán teljesebb képet tudna adni az egész történetről, hiányzik, mégis ezzel kapott egy szép keretet a történet. Ugyanis sajnos a főszereplő anyukája már jó ideje nem él, pedig ő az origója minden szállnak. Így viszont egy csodás keserédes visszaemlékezést is kapunk. Nem amolyan szenté avatást, mivel elhangzanak kevésbé jó színben feltüntető részletek is. Egy nőt látunk, aki csak boldog akart lenni, ami elképesztő életigenléssel, és szétszórtsággal párosult. Egy élettel, amit sosem tudott mindenki előtt felvállalni, így egy része, mindig rejtőzködve létezhetett csupán.
Nem fogom elmondani az egész történetet, azt sem, hogyan jöttek rá, és ki az igazi apuka, mert ez szerintem talán mindegy is.
Az én tanulságom ebből a történetből, egyrészt az, hogy az igazság igencsak szubjektív dolog, és el kell fogadnunk, hogy a mi igazságunk csak egy a sok közül. A másik tanulsága a történetnek számomra, hogy az igazi szeretet és kötődés nincs vérvonalhoz és génekhez kötve. Ahogy Sarah és a nem biológiai apja bohóckodnak, együtt sírnak és működnek végig az egész film alatt, az többet mond minden DNS tesztnél. Abban benne van 30 év feltétlen szeretet, kötődés. És ennél több talán nem is kell.
Ahogy Sarah Polley az Apáim története során úgy beszélt a saját életéről, hogy ő szinte végig csak külső szemlélőként szerepelt, mégis a jelenléte végig érezhető volt, az az igazi művészet nekem. Neki pedig talán a forgatás és a végeredmény maga egy csodás tanulási és terápiás folyamat volt, hiszen akad benne tanulság és feldolgozásra váró rész nem is egy.
