Menjen vagy maradjon?
Ezt itt a nagy kérdés! Miközben minden létező ruhaneműt kiborítottam magam elé a földre, egy percre azért elbizonytalanodtam, hogy kell-e ez nekem. Én már a költözés után azt gondoltam, mennyire jól kiszelektáltam a ruháimat, ám ahogy néztem az óriás kupacot rájöttem, ennyi ruhája egy négytagú családnak sincs.
Szóval attól függetlenül, hogy téli, nyári vagy tavaszi darab, mindent konzekvensen magam elé gyűjtöttem és a barátom bevonásával, aki sokkal szigorúbb, mint én, elkezdtem egyenként átnézni őket. Ha a kedves páromon múlik, most két pólóm és egy nadrágom lenne, de én azért ennyire nem voltam szigorú. Azonban rá kellett jönnöm, mennyi ruhadarabot cipelek magammal közel 10 éve, amikkel már aligha tudok azonosulni, csupán mondjuk szép emlékek fűznek hozzá.
Volt egy időszak az életemben, amikor szinte csak és kizárólag ruhákat hordtam, mostanában is sokkal jobban kedvelem ezeket a darabokat, de nyitottam a nadrágoknak is egy apró helyet a szívemben. Ha jól belegondolok, ennek régen az volt az oka, hogy valamiért ezekben vékonyabbnak éreztem magamat. Szóval előkerültek ebből a mániákus időkből ilyen „szép”, ezerszínű, hátul hosszított, elől rövidebb fazonú szoknyák is, amelyek esküszöm, hogy 10 évvel ezelőtt nagyon menők voltak. Amikor viszont megláttam most, rájöttem, hogy ettől az ízléses darabtól ideje lesz elköszönni.
Aztán itt van ez a szép kis tyúklábmintás ruha is, amiről ha azt mondanám, hogy nagymamámtól örököltem, mindenki elhinné. Pedig nem, csupán egy másik időszakomhoz köthető, amikor vintage stílusú ruhákat hordtam, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy nem a 60-as években élek. Viszont napjainkban egyre kevésbé tudom beleilleszteni a ruhatáramba, sőt, ha őszinte akarok lenni, utoljára 5 éve egy karácsonykor volt rajtam (és már akkor is szorított). Ami talán a legjobban meglepett, amikor szembe találtam magam az egykori bankettes ruhámmal. Nem tudom mit vártam, mikor veszem fel ezt újra, egyszer kényszerűségből egy eseményen volt rajtam. Mivel nem vagyok az a bálozós típus, sem pedig 18 éves, így tőle is búcsút vettem.
Találkoztam még megmagyarázhatatlan haspólókkal, óriás nadrágokkal és szörnyű passzos ruhákkal, amik most úgy cuppantak rám, hogy sírni támadt kedvem. De akad itt egy másik amúgy valóban szép darab, amelynek ikertestvére a nővéremnél van (nem, nem hordjuk egyszerre) csak sikerült rajta valami fura foltot ejtenem, amit két éve próbálok bemagyarázni magamnak, hogy nem látszik. De, Rami, látszik. Szóval most tényleg sikerült úgy érzem minden, eddigi ’lehet’ kupacba sorolt darabtól megszabadulnom.
Ahogy ránéztem a ’mehet’ csoportba sorolt ruhákra, jöttem rá, hogy bármelyik 80-as évekből ide tévedt időutazó elégedetten csettintene ezek láttán. Továbbra is szeretem a színeket, de egyszerűen már nem tudok ezekkel a harsány darabokkal azonosulni. Ezzel pedig nincs is semmi baj. Szerencsére változunk, ami bizony abban is megnyilvánul, hogy mit hordunk, miben érezzük jól magunkat.
A végeredmény egy hatalmas zsák kiszelektált ruha, és hogy életemben először beleférek egy darab szekrénybe, ami nekem igenis nagy szó. Lett egy csomó helyem, és olyan ruháim, amik örömet okoznak. Legalábbis remélem, aztán majd ősszel kiderül.
Azóta beszereztem pár (tényleg, nem 20 darab vagy ilyenek) letisztultabb darabot, amely úgy érzem sokkal jobban illik majd hozzám.
Mire a végére értem a dolognak, sokkal jobban éreztem magam, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg (bár lehet valóban…). A tárgyak sokszor kötnek minket, mert inkább érzelmi, mintsem funkcionális okokból gyűjtjük őket. Remélem, ez már egy valóban új kezdet lehet. Ha pedig újra kezdeném a felhalmozást, szóljatok rám!
Aki kíváncsi milyen elvek szerint haladtam a szelektálás során az itt és itt olvashat utána.
