Rebeka 5 évvel ezelőtt végzett a Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológia szakán. Jelenleg elsősorban felnőttekkel, fiatal felnőttekkel, párokkal, családokkal foglalkozik konzultációk keretében magánellátásban. Már korábban készítettünk vele egy interjút az iskolai bántalmazásról, ami itt olvasható.
Milyen kihívásokkal kell általánosságban szembenézniük a mai fiatal felnőtteknek?
Egy szóban úgy fogalmaznám meg, hogy az útkereséssel. Ennek az életszakasznak akár csak pár évtizede még más jelentősége volt. Amik akkor 18-19 éves korban voltak jellemző szerepek és feladatkörök, azok mára részben vagy teljesen kitolódtak a 20-as éveink végére, 30-as éveink elejére. Gondolok itt elsősorban akár a családalapításra, akár a szakmai utunk kialakítására. Ez a jelenség többek között annak is köszönhető, hogy bejött a tágabb értelemben vett továbbtanulás lehetősége, illetve az ilyen irányban képzett munkaerőre való fokozott igény, ami önmagában több évet követel ahhoz, hogy elkezdhessünk azon a területen tevékenykedni, dolgozni, amit választottunk. Emellett a párválasztás és elköteleződés is később jelentkezik. Több idő és tér állhat a rendelkezésünkre, így a választott szerepek, utak megkérdőjelezésére is. Bár úgy tűnhet, hogy napjainkban a fiatal felnőtteknek ennélfogva több idejük és lehetőségük van kitalálni, hogy mit szeretnének kezdeni az életükkel, legyen szó a klasszikus család és karrier kérdéskörről, ez mégsem feltétlenül van így. Korábban alapvetően a serdülőkor végére lezárult az identitáskeresés fázisa, ami mostanra kitolódni látszik körülbelül 24-25 éves korig. Mellette viszont megjelennek a kialakuló felnőttkor kihívásai is, így a fiatalok egy időben számos kérdéssel, nehéz érzéssel találhatják szembe magukat. Ebben a szakaszban történik mindezeken túl egyebek mellett a származási családról való leválás, vagy legalábbis annak kísérletei, valamint az egyéni igények és családi, társadalmi elvárások mentén történő útkeresés.
Mit gondolsz, mik ennek a kitolódásnak az előnyei, hátrányai?
Azt mindenképpen előnyösnek tartom, hogy a fiatal felnőtteknek több terük és lehetőségük lett a felnőtt élet (értem ezalatt elsősorban a teljes felelősség, autonómia és kontroll meglétét) és távlati célok megfogalmazása előtt tapasztalatszerzésre, saját maguk új szerepben való jobb megismerésére, definiálására. Ellenben pont emiatt túlságosan ki is tolódhat ez az időszak, miközben megjelenhet az úgynevezett kapunyitási krízis. Ilyenkor kerülhet felszínre többek között az ezzel járó természetes bizonytalanság életünk több területével kapcsolatban, de akár az elköteleződéstől való félelem is párkapcsolat vagy munkavállalás tekintetében. Ez olyan kérdéseket hozhat magával, mint például „Mi van, ha nem nem jól döntök?”, “Tényleg a helyemen vagyok?”, “Mi van, ha nem éltem meg eléggé a szabadságot, bizonyos időszakokat az életemben”? A nehézséget viszont inkább az okozhatja a szakasz kitolódásával, és a krízis feloldatlanságával, hogy megragadhatunk ebben az útkeresésben, tartva attól, hogy “nem a jó” irányba haladunk majd tovább.
Megmagyaráznád a kapunyitási pánik jelenséget? Úgy gondolom, ez kevésbé terjedt el még a köztudatban, mint a kapuzárási krízis.
A kapunyitási pánik a 20-as éveink időszakára tehető elsősorban, ami leegyszerűsítve arról szól, hogy megkérdőjelezzük életünk egy vagy több területén betöltött szerepünket, azt, ahol éppen tartunk. Megjelenhetnek kérdések (“Jó helyen vagyok?” „Az éppen aktuális párkapcsolatunk, továbbtanulási döntésünk, munkahelyünk lesz számunkra a jó irány?), kétségek, nehéz érzések a magánélet, a munkavállalás, az identitás területein, bizonytalanság és aggodalom a jövőt illetően, a hirtelen megnövekedett számú döntéshozatallal kapcsolatban. Úgy tűnik, ez a krízis a fiatal felnőttek esetében egyre gyakrabban van jelen, ami egy formálódó, új fejlődési szakaszra is utalhat a vonatkozó kutatások szerint. Ezen természetszerűleg keresztülmegyünk, és új képességeket, illetve megküzdéseket hozhat számunkra.
Robinson és Wilner négy fázist említ a krízis lezajlása kapcsán. Ezek mentén először felismerjük helyzetünket, fókuszba kerülnek kétségeink, majd megjelenik a motiváció a változtatásra, ami azonban számos nehéz érzéssel, félelemmel járhat. Ezt követően a “tettek mezejére lépve” megkezdődhet az új életstílus kialakítása, a helyzet meg- és feloldására való fokozott törekvés. Ennek a változásnak azonban nem kell radikálisnak lennie, fontosabb ehelyett, hogy saját önismeretünk mentén alakítsuk azt, folyamatként tekintve rá. Végül “tesztüzembe” kerülnek az utóbbiak, megtapasztalhatjuk, hogy a gyakorlatba átültetve hogyan működnek elképzeléseink. Ez azonban nem feltétlenül az út vége. Amennyiben nem vagyunk önazonosak az eredménnyel, visszatérhetünk a folyamat egyes lépéseihez, hogy újragondoljuk és újrateszteljük más elképzeléseinket aktuális lehetőségeink és vágyaink mentén. Lévén, hogy ez egy krízisállapot, nem könnyű folyamat, ám bőven teremt lehetőséget az egyéni fejlődésre.
Mit javasolsz arra az esetre, ha magunkon tapasztaljuk a kapunyitási krízist?
Fontosnak tartom, hogy adjunk teret és helyet az életünkben ennek az átmenetnek, ne toljuk el magunktól az ezzel járó, sok esetben nehéz érzéseket. Nagy jelentőséget tulajdonítok ennek kapcsán az önmonitorozásnak is, ami segítheti saját működésünk, igényeink, vágyaink és szükségleteink jobb megértését, valamint annak feltérképezését, hol és merre felé tartunk az életünkben. Ez az időszak arra is szolgálhat, hogy megvizsgáljuk, a saját életünket éljük-e, vagy pedig valaki másét, ami akár a családi mintáink vagy a különféle elvárások mentén irányíthat minket tévútra. A krízis egy állapot, és mint olyan, „megfejlődhető”, meghaladható. De időbe telik, mire kialakulnak a megfelelő kezelési eszközeink egy-egy helyzetre, így fontos, hogy legyünk türelmesek és megértőek magunkkal szemben ennek kapcsán is.
Beszéljünk az önismeretről, hiszen ahogy említetted a fiatal felnőtt időszaknak már szinte elengedhetetlen részét képezi. Hogyan lehet elindulni ennek az útján?
Valóban mára – véleményem szerint szerencsére – divatos fogalommá vált az önismeret kifejezés. Fontosnak tartom, hogy ahelyett, hogy a külvilágra hárulna a felelősség sok esetben, vegyük észre és értsük meg saját jelentőségünket, szerepünket, működésmódunkat egy-egy helyzetben, hogy átélhető legyen az a kontroll, amivel képesek vagyunk hatni – elsősorban magunkra és ezen keresztül a környezetünkre, ebben az életszakaszban is.
Én általában véve úgy indítom el a saját klienseimet ennek az útján, hogy megkérem őket, kezdjék el megfigyelni magukat. Tudatosítsák a saját működésüket, viselkedéseiket, érzelmi reakcióikat, szükségleteiket. Ez nem megy mindig olyan könnyen, és nem is feltétlenül tudunk állandóan ebben a tudatosabb, megfigyelő üzemmódban jelen lenni. Sőt, nem is kell! De fontos, hogy egyfajta befelé fordulás ilyen módon megtörténhessen. Hogy a fókusz elsősorban a saját működésünkre irányulhasson, hogy nagyobb rálátásunk lehessen arra, mi hogyan veszünk részt a saját életünkben, és hogyan lehetünk annak aktív alakítói.
Mi történik akkor, ha elkezdtük megtalálni az általunk képviselt irányt, de a környezetünk nem támogatja?
Alapvetően ez sok belső feszültséget okoz. Ha csak a szűk környezetet nézzük, ahol adott esetben nem tud kialakulni egy párbeszéd erről, mert a mi szempontunk kisebb hangsúlyt kap, vagy könnyen lesöprik azt az asztalról, akkor nagyon nehéz ebben helytállni. Például számos olyan fiatal felnőttel találkozom, akinek a családja „mindent jobban tud” és ennélfogva ehhez igazított elvárásokkal fordul a fiatal felé, amiből gyakran kimarad az a szempont, hogy ennek a fiatal felnőttnek milyen kvalitásai, vágyai és szükségletei vannak. Ilyenkor az egyén sokszor egyedül maradhat azzal az érzéssel, hogy bár már kezdi felismerni az igényeit, és vágyait, fél, hogyha felvállalja ezeket, elveszíti a családja támogatását akár anyagi akár érzelmi-kapcsolati szempontból. Érthető, hogy ez ijesztő lehet! Mivel elsősorban rendszerszemléletben dolgozom, fontosnak tartom megemlíteni azt a jelenséget, hogy ha az egyén változik, akkor a környezetét is megmozgatja ezzel, hatással van rá. Ez persze alapjában véve nem egy fájdalom- és konfliktusmentes folyamat. Viszont az anyagi és érzelmi leválás, és ezt követően a felnőtté válás alapfeltétele, hogy ilyen szempontból függetlenedni tudjunk másoktól, a származási családtól.
Mit jelent a szülői leválás? Sokan gondolják, hogy ez akár teljesen eltávolodást eredményez a szüleiktől, pedig nem feltétlenül kell, hogy ezzel járjon.
Elsősorban azt, hogy érzelmileg és anyagilag függetlenedni tudjanak a fiatalok. Hogy önállóan, saját elképzeléseik, gondolataik és erőforrásaik mentén meg tudják teremteni, fenn tudják tartani és folyamatosan formálni az életüket. De ez nem kell, hogy extrém mértékű fizikai, érzelmi távolságtartásban fejeződjön ki a származási családdal szemben. A kapcsolat ilyenkor annyiban változik, hogy az addig hierarchikus szülő-gyerek felállás, egy mellérendelt felnőtt-felnőtt viszonnyá alakul, avagy szülő és felnőtt gyermek kapcsolattá. Ekkor a származási családunk úgy tekint ránk, mint egy önálló, döntéseket meghozni képes, felelősséget vállalni tudó és vállaló felnőttre, és mi is ugyanígy tudunk magunkra tekinteni. Ez nem jelenti, hogy nem fordulhatunk kérdéssel, tanáccsal a származási családunkhoz, de ilyenkor ideális esetben a választott családunk, párunk részben átveszi a tőlük ezt a feladatot. A kapcsolódás tehát fennmarad, de minőségében megváltozik, szintet lép.
Mit üzennél azoknak az olvasóinknak, akik elakadtak, amiért nyomást éreznek, hogy úgy cselekedjenek, ahogy a környezetük elvárja?
Ha szembejönnek velünk a kulturális, társadalmi, családi szintű mintázatok és elvárások, amiket könnyedén nyomásként élhetünk meg – például, hogy “nekem nagy karriert kell csinálnom, sok pénzt kell keresnem”, és/vagy “gyerekeket kell vállalnom, össze kell házasodnom valakivel mihamarabb” -, érdemes lehet ezekre elsősorban lehetőségekként, és nem pedig megkérdőjelezhetetlen kötelezettségekként tekintenünk. Ezt sokszor nehéz lehet szétválasztani, ugyanakkor nagyon megéri azért, hogy önazonos és felelősségteljes döntéseket hozhassunk. Ne próbáljuk feltétlenül sablonok mentén beskatulyázni magunkat, hanem vegyük észre, hogy van választásunk. Minden döntéshelyzetnek megvan az előnye és hátránya, azok felvállalása számít. A környezetünket nem tudjuk gyökeresen megváltoztatni, és nem is kell, hogy ez cél legyen. Azonban az, amire elsősorban és igazán hatást tudunk gyakorolni annak érdekében, hogy a saját életünket élhessük, azok mi magunk vagyunk.
