A gyerekek közötti bántalmazás sajnos egy olyan dolog, amivel szinte mindannyian találkoztunk már óvodai, vagy iskolai keretek között. Voltunk áldozatok, vagy bántalmazók, vagy egyszerűen csak szemtanúk, legyen szó apróságnak tűnő vagy épp nagyon is mély sebeket hagyó helyzetekről. Mogyorósi Rebeka pszichológussal fejtegettük ennek eredetét, mind bántalmazó, mind áldozat oldalról.
Milyen okai lehetnek annak, hogy valaki bánt másokat az iskolában, óvodában? És a másik oldalon, kiből válik nagyobb eséllyel áldozat?
Nagy szerepe lehet mindkét esetben annak, hogy mi történik, mi történhet a gyermek nehéz érzéseivel, belső feszültségeivel. Van-e azoknak konstruktív kivezetési csatornája, tudja-e zsilipelni a megfelelő módon ezeket, amikor szüksége van rá? Figyelembe véve, hogy nem ártok másnak azzal, ahogy kifejezem, kiengedem ezeket az érzéseket. Ebben iránymutatóak azok a mintázatok, melyeket a gyermek a családi közegéből megismert és megtanult, de a tágabb környezet, a nevelési, oktatási intézmények, maga a társadalmi berendezkedés, sőt a média szerepe és hatása sem elhanyagolható tényezők a kérdésben.
Mindkét oldal tekintetében jellemző lehet a belső feszültségek elnyomása. Ha elfojtjuk ezeket az érzéseket, folyamatosan telik a különböző méretű pohárkánk, de egyszer mindenképpen túlcsordul, és kifolyik belőle a tartalma, amiből különböző mértékű károk keletkezhetnek. És keletkeznek is. Az áldozattá válók esetében többek között a szorongás mértéke, az alacsony önértékelés, a nem megfelelő énvédelem szabhat ennek további gátat. Az eszköztelenség és a tehetetlenség érzésén túl – „Úgysem tudok mit tenni” – érezhetik akár a bántalmazás jogosságát is – „Igen, én valóban ezt érdemlem”. A bántalmazókban pedig ezzel ellentétben kialakulhat a destruktív jogosultság érzése – pl.: „Velem is ezt csinálják, én is megtehetem másokkal”, a feszültséglevezetés nem megfelelő formája.
Megelőzhető az említett két eset (bántalmazás – áldozattá válás)? Mi a szerepe ebben a tanároknak, óvónőknek és mi a szülőknek?
Mind a szülőknek, mind a pedagógusoknak, nevelőknek van ebben szerepe. Fontos, hogy családi és intézményes szinten is erőszakellenes hozzáállást képviseljünk, legyenek megfelelően lefektetve az erre vonatkozó szabályok, következmények, hiszen a prezentált mintázatok kifejezetten jelentőségteljesek. Fontos, hogy maga a szabályrendszer és a következmény ne az erőszak eszköztárából kerüljön ki, hiszen akkor akaratunk ellenére ugyanazt a működésmódot adhatjuk tovább, amit éppen elkerülni kívánunk. Ehelyett a kíváncsiság, a megértés, az empátia és az elfogadás, tehát maga az odafordulás az, ami ennek irányába egy termékeny út lehet. Az erre való fokozott érzékenyítés nagy jelentőséggel bír ezen a téren.
Hogyan tudjuk elérni, hogy a gyerekünk beszéljen róla, ha bántják, és hogyan, ha őt vádolják a bántalmazó szerepével?
Fontos, hogy a szülő és a gyermeke között bizalmi kapcsolat tudjon kialakulni. Ha megélheti a gyermek, hogy lehet a szülővel beszélni, fel lehet előtte vállalni dolgokat, lehet közösen gondolkodni róluk, és nem egy közönyös, destruktív, támadó, negatívan minősítő, elítélő vagy akár bántalmazó szülővel találja szemben magát, akkor nagy valószínűséggel jó úton haladunk. Ez nem egy baráti kapcsolatot feltételez, sokkal inkább egy értő szülői odafordulást, a gyermek irányába tanúsított kíváncsiságot. Ha a gyermek megkapja a szülőtől a teret, az időt, a figyelmet, a megértésre való törekvést, és a helyzet valódi átgondolásának lehetőségét, a közös megoldásra törekvést a mindennapokban is, nem elhanyagolva a keretek és határok szükségességét, akkor megtanulhatja, hogy a szülő egy olyan szereplője lehet az életének, akire számíthat, akihez fordulhat, ha nehéz helyzetbe kerül.
Itt a félelem és a szégyen érzésének is jelentős szerepe van abban, hogy a gyermekek sokszor nem beszélnek a bántalmazásról a szülőnek, ezek komoly gátként hatnak. A bántalmazó gyermek esetében tetten érhető lehet a mögöttes félelem érzése is a kilátásba kerülő szülői büntetéstől, vagy akár egy ezt burkoló közönyösség. Az áldozatra gyakrabban jellemző szégyenérzet arra vonatkozólag, hogy ez vele megtörténhet, vele megtehetik mások, hogy megszégyenítik. Klassz dolognak tartom többek között azt, amikor a szülők mesélnek a saját gyermek- és serdülőkorukról a gyermekeiknek, megengedve ezzel azt is, hogy ahogyan akár ők is, mindannyian lehetünk tökéletlen gyerekek. Fontos a sorsközösség, a félelmek csökkentése, eloszlatása, és a megfelelő segítségnyújtás kilátásba helyezése.
Mit tehetünk, hogyan álljunk a gyerekünkhöz a két külön szerep esetében? Hogyan segíthetünk, ha bármelyik kiderül róla?
Érdemes feltérképzeni, hogy mi történt, és nem csak kívül, az adott helyzetben esemény és környezeti szinten, hanem a gyermekünkben is. A bántalmazó esetében nagy jelentőségűek lehetnek a mögöttes motivációk, és az azok hátterében álló tényezők megfelelő irányú megsegítése. Az áldozat szempontjából pedig az énerő, énvédelem, kompetenciaérzés, önbizalom és szociális készségek fejlesztése lehet többek között indokolt. Ám ezekben az esetekben hasznos és fontos lehet együttműködni az adott intézmény pedagógusaival, segítő szakembereivel, iskolapszichológussal, és közösen átgondolni és megvalósítani a helyzet kezelésére kialakított legmegfelelőbb megoldást. Ez egyáltalán nem könnyű, emellett időigényes feladat, de, ha vissza szeretnénk szorítani a kortárs bántalmazás mértékét, mindenképpen megéri ezt a befektetést. Tehát nem a kirekesztés, hanem az odafordulás és megértésre való törekvés, a helyzet megoldását – sok esetben a belső feszültséget más módon kivezető út megtalálását, forrásának megváltoztatását – célzó, együttműködésen alapuló törekvéseink segíthetnek minket ebben.
Milyenek a statisztikák, a gyerekek hány százaléka esik áldozatul, vagy válik éppen bántalmazóvá?
A kortárs bántalmazás sajnos kifejezetten gyakori jelenség. Egy 2018-as UNICEF által végzett kutatás alapján világszinten minden harmadik 13-15 év közötti gyermek élte már át az intézményes (és nem csak kortárs) bántalmazás valamely formáját, vagy volt verekedés résztvevője. Döbbenetes adatnak tartom, és akkor az ez alatti és e fölötti korosztályról még nem beszéltünk. Hazánkban ennek mentén a gyerekek 25%-át bántalmazták a kutatás végzését megelőző néhány hónapban, és 36%-a vett részt verekedésben. Mindenképpen fontos foglalkozni az ezzel kapcsolatos edukációval, tudatosítással, konkrét keretek, módszerek, stratégiák népszerűsítésével is, hogy ezek a számok egyre kisebbek lehessenek a jövőben, és a bántalmazás helyett előtérbe kerülhessen a megfelelő feszültség- és stresszkezelés, az asszertív kommunikáció. Hogy kaphassanak megfelelő medret a negatív érzések is, hogy megtanuljuk megfelelően kezelni, és ne másokon leverni azokat.
Sok szülő azt gondolja, az ő gyereke sosem tenne ilyet. Ez bizalom a gyermekünk irányába, vagy csupán önmagunk védelme, mert ha elfogadjuk, akkor azzal azt ismerjük be, hogy hibáztunk a nevelés egy pontján?
Mindkettő előfordulhat, bár én inkább az utóbbival találkoztam eddigi munkám során. Sok esetben találkozhatunk a saját életünkben is azzal, hogy nem szívesen ismerjük be, ha valami nem az általunk elvártaknak megfelelően működik, ha valamiben nem vagyunk elég jók, vagy adott estben hibázunk. Sok esetben lehetünk túlterheltek, ilyenkor pedig nem szeretünk újabb „feladatokat” kapni, amik az elvégzendők listáján végzik. Egyszerűbb úgy látni, kevéssé, vagy egyáltalán nincs jelentősége ezeknek a dolgoknak, elodázhatóak, elbagatellizálhatóak.
Ha javasolhatom, ne ezen próbáljunk időt és energiát spórolni, mert tragikus vége is lehet, hanem nézünk szembe többek között ilyen jelenségekkel, mint a kortárs bántalmazás, gyermekünk akármelyik szereplője is – bántalmazó, áldozat, adott esetben szemtanú. Nagyon fontosnak tartom, hogy ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörjük a nehézségeket, és addig halmozzuk őket ott, amíg hasra nem esünk benne és komolyabban meg nem ütjük magunkat, inkább nézzünk szembe a nehézségekkel és figyeljük meg magunkat. Miért kéne tökéletesnek lennünk? Nem vagyunk azok, és nem is tudunk azok lenni. Ez sem szülői, sem gyermeki szerepben nem lehet elvárás, sem magunk, sem pedig mások felé. Jó, ha megélhető, hogy lehet hibázni és azzal lehet utána kezdeni is valamit. Ha egyedül is érezzük magunkat, még mindig kérhetünk segítséget, és kereshetjük közösen a megoldást. Ez mind a szülők, mind a gyerekek szempontjából tudatosítandó tényező.
