Ha jelen sorok olvasásának időpontjától függően nem is hajszálpontosan, mindenesetre hozzávetőlegesen épp egy éve, jelesül 2020. november 19-én élesedett első írásom a Kollektív magazin hasábjain.
Az első évfordulóig eltelt időszakban 48 cikken keresztül, és karakterek tízezrein át érintettem számtalan témakört egy bizonyos megközelítésből, területet egy másik perspektívából, vagy épp kurrens problémákkal kapcsolatos kérdéskört egy adott nézőpontból. Minden tematikai flipperezés ellenére az elképzelés nyomán sarjadó gondolatfoszlányból ültetett és kikelt sorok egy stabilan közös pontja mindvégig a tőlem megszokott és saját magamtól kötelezően elvárt ömlenyszerű, jelzőhalmozó stílus szörnyű mondatmonstrumokban tetten érhető manifesztációja, no és persze némi alávetettséggel vegyes elkötelezettség volt. Legyen szó életmódról, kultúráról, gasztronómiáról vagy utazásról, a személyes ars poeticámból kiinduló megközelítés minduntalan egy és ugyanaz maradt rendíthetetlen sziklaszilárdságában: témától függetlenül átültetni és megvalósítani magam a képernyőre vetett karakterek kapcsolatrendszerében, ismerősként átsegítve ezzel az olvasót a bizonytalannak vélt ismeretlenen. Az alkotói munka természetéből fakadó sajátja, hogy rengeteg személyes és környezeti változó lehet hatással az egyébként fix és stabil alapból útjára induló folyamat abszolúte kiismerhetetlen végeredményére. Hiába a tettvágytól izzó szellem, ha a kinti játszótéren épp akkor rendezik a kiscsoportos vonyítóverseny kerületi selejtezőjét, egy befizetésre váró számla épp akkor dönt úgy, hogy elég a többnapos parkoltatásból, vagy egy aprócska légy pont az elméletből gyakorlatba való átültetés szent és sérthetetlen pillanatában kezd alig hallható, mégis konstans zümmögésbe.
Az ilyen és ehhez hasonló feltételek eredményezhetnek aztán időnként órákig, máskor napokig tartó áramszünetet a fejemben, mikor az egyszemélyes belső drámám masszív láncdohányzásban, aggasztó terméketlenségben és passzív-agresszív vergődésben mutatkozik meg. Megvannak a gondolataim, megvan mind a tíz ujjam, de a kettő közti kapcsolat fájó hiánya nyomán nincs az a szőnyegen való száraz szinkronúszás, ami megakadályozhatna abban, hogy valami irgalmatlan szar, görcsös és erőltetett fos szülessen. Minden látszólagos külsőség ellenére, ha valaminek, hát az önreflexiónak nem vagyok híján. Ha a végeredményben szinte alig, esetenként pedig egyáltalán nem, én azért jól emlékszem milyen szörnyű nyöszörgések árán került leadásra például a „Ha tökig gázolnál a szemétben” című cikkem, ahogy a „Hogyan vágjuk meg vízfogyasztásunkat” című egyfelvonásos görög tragédia is egy sötét, árnyas, kínzókamraszerű backstage-ből bukdácsolt végül a reflektorfénybe.
Ahogy esetenként a körülmények, máskor pedig a választott téma iránti mérsékelt lelkesedésem röhögnek kárörvendően a klaviatúra előtt heverő ihletmentes tetememen, úgy a választott koncepció nyomán megjelenő bizsergés, a téma hatására bekövetkező szellemi merevedés képes sugallatszerű, már-már testen kívüli folyamattá nemesíteni az írás meglehetősen magányos és monoton menetét. Vegyük jóformán bármely személyes tesztemen alapuló élménybeszámolómat, akármelyik életmóddal kapcsolatos okfejtésemet, az egyébként kivétel nélkül masszív és alapos előkészületeket igénylő témák írott számvetésére igaz, hogy a gondolatok megfoganása és megszületése közti idő komplikációmentesen, olajozottan és fájdalommentesen telt el. Ha volt is zavaró tényező, azt kiiktattam, ha volt is befizetetlen számla, azt befizettem (vagy elküldtem az asszonyt befizetni), ha sakálkodtak is gyerekek az ablakom alatt, hát fogtam, oszt jól becsuktam a francba. Az esküvőszervezéssel kapcsolatos kálváriánk első írásos meggyónása, mely a „Fojtogató szabadság” című cikkem mellett az egyik személyes kedvencem, egy másfél órás, teljes kikapcsos alkotói Flow végeredménye, mely kilencven percben magában foglalja a megírást, átolvasást, javítást, elküldést, és szerkesztőtársaim soha el nem múló nyafogását a hosszú mondatok, és követhetetlennek címkézett szószerkezetek miatt.
Optimális esetben az idő előrehaladtával, a jöttön-jött tapasztalatok megszerzésével és a változó életkörülményekhez történő igazodással nő az ember kompromisszumkészsége. Jómagam is képes vagyok már arra, hogy elfogadjam és megelégedjek azzal, ha a világ helyett „csupán” a Kollektív magazin olvasótáborára hatok heti rendszerességgel, a világ összes pénzének megkeresése helyett pedig, ha nem is több a kelleténél, de elégséges az, amit a mostani munkámmal felszolgálok. A kezdetben bekezdések hosszúságával vetekedő mondataimat az idő és szerkesztői „nyomás” négy sorban maximalizálta, ma már pont kerül oda, ahol korábban még vessző vagánykodott volna. A külsős vélekedések ellenére ez azonban nem holmi újhullámos mencizés meg kivagyiskodás, sokkal inkább egy sajátos stílusú reakció a modern, felgyorsult kor körülményeire, eszköz a figyelemmel teli, értő olvasás fontosságának kihangsúlyozására, mely hozzáállás minden egyes alkalommal visszaigazolást nyer, valahányszor egynél többször, a szokásosnál pedig lassabban kell értelmeznie a bárhol leledző és bármely személyiségű olvasónak az általam leírtakat.
Amíg az innen-onnan begyűjtött és kiértékelt reakciók közt lesz olyan, hogy „hallod, amúgy a mondat végére már kicsit elvesztem, úgyhogy újra kellett kezdenem az egészet”, addig minden igyekezetem szerint heti rendszerességgel fognak érkezni a többszörösen összetett mondatok és jelzős szerkezetek, az aktuálisan választott téma intuitív megközelítéséből fakadó karakter- és gondolatcsapongás. Szerény magabiztossággal, visszafogott harsánysággal, személyes őszinteséggel és mindegy mennyire külön, ha közben azért mégis egy Kollektív cél irányába. Písz áut!
