Az egyetemen pszichológiát tanultál, majd sok más irányt vett az életed. Hogyan keveredtél mindeközben az íráshoz?
Az írás ilyen-olyan formában igazából mindig is része volt az életemnek; az egész gyerekkoromat végigdokumentáltam naplóvezetéssel, aztán amint megjelentek a különféle digitális platformok, rögtön elkezdtem saját kis honlapokat készíteni és blogolni is. Mindig szerettem megosztani másokkal is a gondolataimat és benyomásaimat, és imádtam írni. Ez volt az első számú önkifejezési eszközöm és flowgenerátorom (unokatesóm frázisa, de lopom, olyan zseni).
Mikor és miért indítottál utazós blogot?
Az utazós blogomat 2015 elején indítottam, ekkoriban már viszonylag sok helyre eljutottam és gyakran írtak ismerősök ismerősei is, főleg azzal kapcsolatban, hogy hogyan tervezek meg egyedül tengerentúli utakat, mikre érdemes figyelni idegen országokat szólóban járva, milyen az úti élmény, ha egyedül megyek, nem ijesztő, para vagy magányos-e így, és hogyan oldok meg olyan helyzeteket, amelyek tipikusan szociális tevékenységként élnek a többség fejében. Bennem sosem keltett diszkomfortot egyedül bemenni egy étterembe, moziba, becsekkolni egy szálláshelyre, kitalálni programokat vagy felfedezni egy új várost (vagy az egyedül utazás bármely egyéb része). Sőt, ez mind olyasmi volt, amiben nagy örömömet leltem, de akkoriban úgy éreztem, sokak számára ez nem egy magától értetődően kényelmes vagy kellemes helyzet, és magyar nyelven csak pár utazós blog létezett még, ezért úgy gondoltam, talán tudnék valami újat hozzátenni a témához én is.
A blogolás után pedig tavaly úgy döntöttél, papír formátumot is adsz mindennek. Ebben mi vezérelt?
Én nem érzem úgy, hogy ez a könyv a blog folytatása vagy annak papírformátumú kiterjesztése lenne. Sőt kimondottan szerettem volna eltávolodni attól, amiről a blogom szólt, az utazással és úticélokkal kapcsolatos tippektől és gyakorlati tanácsoktól. Az egyik motivációs faktort a könyv írásakor pont a korábbi írásaimmal kapcsolatos elégedetlenség jelentette: visszanézve az évek távlatából sokszor túl egyszerűnek, sutácskának, megmondó-emberesnek éreztem ezeket a bejegyzéseket, és ezért is szerettem volna kipróbálni egy másik megközelítést, más fókuszt és formátumot.
És bár az utazás a könyvnek is fontos motívuma, de számomra ez inkább egy afféle coming-of-age sztori, amiben nagyobb hangsúlyt kapnak a személyesebb gondolatmenetek, az ember húszas éveinek rádöbbenései, őrlődései és reflexiói. Úgy éreztem, sok olyan sztorim gyűlt össze az évek során, amikhez talán mások is tudnának kapcsolódni, és olyanok is, amelyekkel esetleg valami újat tudnék mutatni, például a betegségtörténetem kapcsán. Felmerült már korábban is, hogy életemnek ezt a fejezetét szívesen megírnám vagy emléket állítanék ennek az időszaknak valamilyen más formában, mint ahogy korábban tettem, aztán végül is a pandémia izolált hónapjai hozták úgy, hogy tényleg nekiültem.
Miért pont az Alhambra jelenik meg a könyv címében?
Egyik barátnőm ötlete volt egy beborozott estén, hogy ha már a könyvben előkerül az a sok-sok hely, ahol jártam a világban, akkor milyen poén lenne a címben azt a helyszínt szerepeltetni, ahova viszont nem jutottam el. Ezen akkor jót röhögtünk két hosszúlépés között, aztán eljött a másnap, és igazából még mindig jó ötletnek tűnt. Nincs magasztosabb sztori mögötte, de pont ez a randomság tetszik benne.
Az Alhambrában nem jártam megannyi személyes vívódás és mai fejjel azokra reflektálás gyűjteménye. Nem kevés bátorságot igényel, hogy így felvállalja magát valaki a nagy közönség előtt. Miként döntöttél arról, hogy hol van az a határ, amin már nem engeded át az olvasót, amit már nem osztasz meg magadból?
Ez jó kérdés, sokat beszélgettünk a szerkesztőmmel és az előolvasóimmal is arról, hogy mely sztorikba érdemes belemenni és milyen mélységben, melyek azok a részek, amelyek a könyv egészének történetét „viszik előre”, amelyek dramaturgiai szempontból szükségesek, melyek azok, amelyeket bővíteni kell, hogy a szöveg egésze „működjön”, egy-egy érzést vagy gondolatot jól átadjanak, akkor is, ha mondjuk fájdalmas adott élményről írnom, és mik azok, amiket viszont jobb lenne elhagyni.
Szóval a fő szempont az volt, hogy azok a témák és hangulatok, amelyeket ezzel a könyvvel át szerettem volna adni, meg szerettem volna mutatni, azok jól érvényesüljenek. Ebben tehát sokszor nem feltétlenül az jelentette a határvonalat, hogy bizonyos dolgokat mondjuk már túl intim lett volna megosztani, egyszerűen csak voltak olyasmik, amik nagyon más irányba mozdították volna egy adott fejezet vagy a szöveg egészének fókuszát. Úgy éreztem, nem kell mindent is ebbe az egy könyvbe belepréselni – néhány téma kapcsán viszont pont, hogy pedzegettem a saját határaimat, és kicsit jobban megnyíltam, mint ahogy eleinte gondoltam vagy terveztem. Az biztos, hogy ez volt az egész írás folyamatának a legnagyobb kihívást jelentő része, szelektálni a saját emlékeim között az alapján, hogy ebben a formátumban és ebben a konkrét könyvben mi kapjon helyet, és mi nem.
Ahol szisztematikusan húztam egy határt, azok talán az olyan témák és történések, amelyek esetleg jelenleg is feloldatlan vagy aktuálisan is kérdőjeles részei az életemnek, és úgy éreztem, ezekre nem tudnék mostani fejjel jól reflektálni. Illetve természetesen, ha valaki megengedte, hogy a saját nevén szerepeltessem, akkor velük egyesével egyeztettem, kinek mi fér bele, kinek hol vannak a határai, ki mivel érzi teljesen komfortosan és okésan magát.
Szó esik abortuszról, a betegségedről, családi nehézségekről, és a magánéletedről is. Mit gondolsz mennyire beszélünk itthon nyíltan hasonlókról? Volt benned tabudöntögető szándék?
Igen, volt ilyen célom ezzel a szöveggel. Az abortuszom, a terápiám, vagy éppenséggel a betegségem nemi szervet érintő tünetei, a diabétesz diagnózisát követő legsötétebb gondolati spiráljaim és a pánikrohamaim mind olyan témák voltak, amelyekről egyáltalán nem volt könnyű írni – de úgy érzem, fontos ezekről beszélni és eloszlatni az ezeket körülvevő tabukat, előítéleteket és stigmákat. Az az egyik reményem ezzel a könyvvel, hogy azáltal, hogy a szöveg egésze könnyed stílusú és élőbeszéd-szerű, talán befogadhatóbbá válnak bizonyos nehezebb témák is, és ezáltal működhet az érzékenyítés.
A Mi A Femme insta live-ban beszéltél róla, hogy magánkiadásban adtak ki a könyvet, ennek oka, hogy te szeretted volna eldönteni, hogy kikkel dolgozol rajta. Mennyire könnyű vagy nehéz ma egy fiatal nőnek Magyarországon ilyen módon könyvet kiadnia, és leginkább utána eladnia alkotását?
Könnyűnek semmiképp sem mondanám, bár azért nem is lehetetlen küldetés. Teljesen egyén-, könyv-, célközönség- és példányszám-függő, hogy ezt javasolnám-e valakinek. És jelen percben még annyira közeli az Alhambra megjelenési dátuma is, hogy még én sem tudhatom biztosan, el tudom-e majd érni az egyéni megjelentetés és terjesztés útján a céljaimat ezzel a könyvvel. De attól még hatalmas élmény és tapasztalat.
Átfogó szinten tisztában voltam azzal, hogy a könyvmegjelentetésnek és -forgalmazásnak milyen részfolyamatai vannak az íráson túl, és azzal kapcsolatban is elég konkrét elképzeléseim voltak, hogy a folyamat egyes részeinél kivel, kikkel szeretnék együtt dolgozni, kit szeretnék felkérni például szerkesztőnek vagy éppen tördelőnek. Ezek mellett pedig sok önálló gondolatom volt az egyes részek gyakorlati megvalósításával kapcsolatban is, a borítótervtől a nyomdai előkészítésen át a webshop kialakításáig (igazából részben pont amiatt nem szerettem volna kiadóval menni, mert nagyon konkrét elképzeléseim voltak, amikben nem szerettem volna megalkudni). Tehát ez a része nekem nem okozott annyira nagy nehézséget, és élveztem is az összes lépcsőfokot, de attól még ez egy összetett és komplex folyamat.
Aztán ott az egész anyagi vonzata, amire nyilván nincs kézikönyv, hogy mi mennyibe fog kerülni, ez függ a konkrét szolgáltatóktól, hogy az ember szeretne-e egyáltalán nyomtatni is vagy kizárólag e-bookot adna ki, amennyiben lesz nyomtatás, akkor milyen példányszámban, vannak-e a könyvben ábrák, színes képek, satöbbi. Szóval soktényezős, de az biztosan elmondható, hogy jóval nagyobb befektetés így, mintha az ember kiadón keresztül publikálna.
De nekem igazából nem is ez a része jelentette a legnagyobb kihívást – amivel én a leginkább küzdök, az a terjesztés. Utálok „nyomulni”, magamat promotálni, sokszor parázok attól, hogy mikor leszek mások számára „túl sok”, és nehezemre esik egy ennyire személyes jellegű írásra, mint „termékre” tekinteni. Nem szeretném, hogy bárki kösziért-pusziért-csokiért ajánlja ezt a könyvet, és egyben rettegek az elutasítástól, ezért órákig szorongok, mielőtt ráírok egy-egy emberre vagy magazinra. De be kell látnom azt is, hogy mivel nem vagyok egy nagy név vagy ismert arc, nincs ezer szakmai kapcsolatom, a saját csatornáimon keresztül csak korlátozott mennyiségű emberhez tudok elérni, szóval ha azt szeretném, hogy a könyv megtalálja az olvasóközönségét azokon túl is, akik már évek óta olvasnak vagy követnek social médián, akkor muszáj, hogy megjelenjen más felületeken is. Számomra tehát a forgalmazás és terjesztés okozza a legnagyobb kihívást, ezzel küzdök a legtöbbet saját magammal igazából a mai napig.
Végezetül pedig hogyan folytatódik Gáspár Fanni története? Tervezel menni az Alhambrába? Esetleg írsz is majd róla?
Az Alhambrába irtó szívesen elmennék, persze – a könyv egyébként időközben már eljutott oda, egy olvasóm pont az andalúz útjára vitte magával.
Most sok a bizonytalan pont az életemben, alapjáraton is olyan kiszámíthatatlannak érződött szinte minden az utóbbi másfél-két évben, de egyéni szinten is több a képlékeny tényező, úgyhogy meglátjuk, merre visz 2022.
Borítókép: Gerencsér Gréta
Fanni könyvét itt tudod megrendelni.
Az Alhambrában nem jártam könyvajánlóját itt találod.
Fanni instagram oldalát pedig itt tudod követni.
