Közel egy éve hagytam el az “arckönyvet”, a Facebookot. Először csak rövid idejű digitális detoxot terveztem – végül hosszabb idő lett belőle. És terveim szerint ez nem is fog változni.
A minap bukkantam rá, hogy április 14. a Könyvtárosok világnapja. Ennek kapcsán gondolkodtam el, hogy milyen régóta járok könyvtárba, és hogy a látogatások milyen szerepet töltöttek be az életemben azonkívül, hogy kikölcsönöztem onnan az aktuális olvasnivalómat.
Tavaly nyáron részt vettem egy ‘Írástól a performanszig’ témájú táborban a Balaton partján. Rengeteg különböző kreatív írásos feladattal kísérleteztünk. Egyik inspirációnk Christophe Tarkos, Anachronisme c. könyvéből volt egy részlet, ami ezt a versemet ihlette:
A mai felgyorsult világunkban fontos, hogy minél több szülő halljon olyan módszerekről, amelyek segítségükre lehetnek a gyerekeik megfelelő érzelmi nevelésében, a könnyebb felnőtté válásban és akár a kamaszkor nehézségeinek átvészelésben, a szülők-gyerekek közötti szakadékok mérséklésében.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Nézem a Törökországban történt földrengés mentőseinek beszámolóit, hallgatom a híreket, látom a facebook-on keringő videókat, ahogy kiemelnek a romok alól apró babákat, kisgyerekeket, anyukákat, apukákat. És összeszorul a szívem. Hiszen nekem is vannak gyerekeim.
Hosszan tartom a hidegbe az arcomat. Jól esik ez a fagyos, frissítő levegő. Kitárok minden ablakot a lakásban, amiben hónapok óta egy lélek sem járt.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Azt hiszem, azoknak, akik gyereket nevelnek, nem ismeretlen ez a kérdés. Nálunk, négy gyerek mellett ez a téma napi szinten előtérbe kerül. Ameddig kicsik a gyerekek, jókat mosolygunk az ötleteken, de ahogy nőnek, ez a kérdés már nem is tűnik annyira jelentéktelennek.
Anna a munkából hazafelé bámult kifelé a troli ablakán. Körülötte fáradt és türelmetlen emberek: magában bosszankodó néni, hangosan mindent kommentáló óvodás és az anyukája, aki inkább a mobilja kijelzőjébe mélyed. Ekkor átfut az agyán, talán újra elkezd futni. Az olyan stresszoldó.
Közel egy éve hagytam el az “arckönyvet”, a Facebookot. Először csak rövid idejű digitális detoxot terveztem – végül hosszabb idő lett belőle. És terveim szerint ez nem is fog változni.
A minap bukkantam rá, hogy április 14. a Könyvtárosok világnapja. Ennek kapcsán gondolkodtam el, hogy milyen régóta járok könyvtárba, és hogy a látogatások milyen szerepet töltöttek be az életemben azonkívül, hogy kikölcsönöztem onnan az aktuális olvasnivalómat.
Tavaly nyáron részt vettem egy ‘Írástól a performanszig’ témájú táborban a Balaton partján. Rengeteg különböző kreatív írásos feladattal kísérleteztünk. Egyik inspirációnk Christophe Tarkos, Anachronisme c. könyvéből volt egy részlet, ami ezt a versemet ihlette:
A mai felgyorsult világunkban fontos, hogy minél több szülő halljon olyan módszerekről, amelyek segítségükre lehetnek a gyerekeik megfelelő érzelmi nevelésében, a könnyebb felnőtté válásban és akár a kamaszkor nehézségeinek átvészelésben, a szülők-gyerekek közötti szakadékok mérséklésében.
A mérgező szülők gyerekei számára sokkal nehezebb lehet a felnőtté válás. Nehéz és hosszú útra kell indulniuk, hogy kitörhessenek az „árnyéklétből”. Útjuk során felnőttként kell megtalálniuk és önmagunkban is felépíteniük azt a világot, amire gyerekként is szükségük lett volna, de sohasem lehetett benne részük.
Nézem a Törökországban történt földrengés mentőseinek beszámolóit, hallgatom a híreket, látom a facebook-on keringő videókat, ahogy kiemelnek a romok alól apró babákat, kisgyerekeket, anyukákat, apukákat. És összeszorul a szívem. Hiszen nekem is vannak gyerekeim.
Hosszan tartom a hidegbe az arcomat. Jól esik ez a fagyos, frissítő levegő. Kitárok minden ablakot a lakásban, amiben hónapok óta egy lélek sem járt.
Amikor gyerek voltam, volt olyan időszak, hogy nagyon vágytam már arra, hogy én is felnőtt legyek. Hogy senki ne mondhasson meg nekem semmit, és én dönthessek a saját életem felett. Aztán felnőttem.
Azt hiszem, azoknak, akik gyereket nevelnek, nem ismeretlen ez a kérdés. Nálunk, négy gyerek mellett ez a téma napi szinten előtérbe kerül. Ameddig kicsik a gyerekek, jókat mosolygunk az ötleteken, de ahogy nőnek, ez a kérdés már nem is tűnik annyira jelentéktelennek.
Anna a munkából hazafelé bámult kifelé a troli ablakán. Körülötte fáradt és türelmetlen emberek: magában bosszankodó néni, hangosan mindent kommentáló óvodás és az anyukája, aki inkább a mobilja kijelzőjébe mélyed. Ekkor átfut az agyán, talán újra elkezd futni. Az olyan stresszoldó.
