fbpx

Testképzavar: ne söpörd a szőnyeg alá

Mindenki életében vannak olyan időszakok, amikor kevésbé elégedett azzal, amit a tükörben lát. Ilyenkor vagy elkezd rajta változtatni vagy elfogadja, hogy hát ez van. Aztán vannak azok az emberek, akik így élik minden egyes napjukat. Utálják, amit látnak: ha vékonyak azt, ha kicsit húsosabbak azt, ha nagynak látják az orrukat akkor pedig éppen azt. Örök elégedetlenség, depresszió és sokszor evészavar kíséri a mindennapjaikat. A környezetük sokszor legyint rá, vagy fel sem fogja, mekkora veszélyben van az illető.

A kamaszkor talán az egyik legveszélyesebb időszak ebben az esetben: a hormonok, a változó test jó táptalaj egy bizonytalan kamasz, bizonytalan lelkében a testképzavar kialakulásához. Nálam is ebben az időszakban tört el valami. Körülöttem mindenki vékony és szálkás volt, nekem viszont hamarabb indultak be a hormonjaim, így elég gyorsan lettek nőiesebb idomaim. És ezt persze az osztálytársaim sem hagyhatták szó nélkül. A fiúk kéretlen pillantásai taszítottak, a lányok gúnyos megjegyzései, miszerint mindenki vékony, csak én nem, pedig elkeserítettek. Otthon viccesen rám ragadt az a becenév, hogy zsömi, ami viszont ebben az időszakban csak még inkább megerősített abban: csúnya és kövér vagyok.

Jöttek az őrült diéták, az estig tartó titkos edzések, a füzetbe való jegyzetelések, éppen mit ettem aznap. Aztán elkezdtek leolvadni a kilók, imádtam nézni a tükörben, ahogy egyre laposabb a hasam. Végre, valami, amit tudok irányítani az életemben. Ha most visszanézem például a 8. osztályos képeimet, nem is értem, mi volt a bajom önmagammal. Csak az a probléma, hogy egy testképzavaros életében nem jön el az a pont, amikor azt tudja mondani, na most jól nézek ki. Bár ma már valamennyire mérséklődött nálam a dolog, de egész kamasz és fiatalfelnőtt korom nagyrésze ebben az örök elégedetlenségben telt. Bűntudat egy jó hamburger után, a kényes területek csipkedése órákig a tükör előtt, véget nem érő körök a Margitszigeten. Akárki mondja, hogy jól nézek ki, hogy most jó formában vagyok, én magam ezt nem látom a tükörben.

Aztán eljön az a pont, amikor borzasztóan belefáradsz abba, hogy az egész életed kalóriaszámlálgatáson és egy vágyott, de elérhetetlen kép követésével telik. Lehetnék 3-4-5 kilóval kevesebb? Persze. De valószínűleg az már olyan lemondások árán lehetne csak, ami nekem nem éri meg. Inkább megpróbáltam az elmúlt pár évben egy egészséges szintet beállítani, mind étkezés, mind sport területén. És közel négy éve tartom is ezt a súlyt, így pedig néha-néha beficcen egy-egy hamburger vagy egy nasis hétvége a nővéremmel. Igen, ott a hang a fejemben, a bűntudattal együtt, de már sokkal halkabb és remélem, egyszer majd én irányítom ezt is.

De mi van akkor, ha irányíthatatlanná válik az öngyűlölet?

Egy mai kamasznak, de bárki másnak is, talán még nehezebb dolga van. Ott a közösségi média, a maga tökéletes csinált világával: a vékony, napbarnított lányokkal, akiken nincs felesleg, nincs bőrhiba vagy narancsbőr, de mégis hambival a szájukban pózolnak. Persze, ezek a képek nagyrésze csak kirakat, és mindenkin akad valami, ami nem éppen tökéletes (Hála a jó égnek). És egyre több olyan oldal is létezik, akik pont ezekről a beállított képekről rántják le a leplet.

De hogyan vegyük észre, ha egy hozzánk közel álló, már bekerült ebbe a spirálba? Ha észrevesszük, hogy irreális módon látja magát, és az önértékelése is borzasztóan alacsony. Esetleg becsmérlően beszél saját magáról, depressziós tüneteket mutat. Ha észrevesszük, hogy hirtelen nagyban megváltoznak az étkezési szokásai, és most nem arra gondolok, hogy valaki elkezd több zöldséget enni, mert szeretne egészségesebben étkezni. Hanem ha valaki irreálisan keveset kezd el enni, kerüli a közös nagy vacsorákat vagy éppen egy szál kis salátával ül ott és közben szorong. Ha mindig visszautasítja akár a kedvenc ételeit is. Emellé társul egy kemény edzés is esetleg, ami már-már tarthatatlan az alacsony kalóriabevitele mellett. A társas kapcsolatai átalakulnak vagy éppen meg is szűnnek: mindent az áhított alak elérésének szentel.

Fontos, hogy ha ilyet észlelünk a környezetünkben, akkor legyünk türelmesek és megértőek. Ne higgyük azt, hogy csak hiszti, majd kinövi, meg hogy hülye. Én mindet hallottam már magammal kapcsoltban. De ezek csak mélyebbre lökik az illetőt. Próbáljuk megérteni a problémáját, hogy honnan ered, miért nincs önbizalma és beszélgessünk vele, amennyit csak tudunk. Ne erőltessünk semmit: az, ha erőszakosan leültetjük és nézzük megeszi-e az összes ételt, amit oda tettünk, csak még jobban negatív irányba tereli az étellel való kapcsolatát. Én mindenképp ajánlom szakember bevonását is, akivel megtudják keresni a probléma gyökerét, és aki szakmai segítséget tud nyújtani, nehogy még rosszabb irányba forduljon a probléma bulimia vagy anorexia formájában például.

De ami a legfontosabb, az egy erős háttér, egy szerető család, ami biztonságot jelent a testképzavarban szenvedő számára. Próbáljuk őket arra az útra terelni, hogy elfogadják magukat olyannak, amilyenek: legyenek vékonyak, kövérek, magasak, alacsonyak, a családban betöltött szerepük sohasem kérdőjeleződik meg.

Te pedig, aki épp a számodra kényes területeket bámulod a tükörben vagy azon agyalsz bokából lehet-e fogyni (igen, ezt én is csináltam), inkább kezdd el azokat a részeket csodálni magadon, amik igazán örömmel töltenek el. Ha szép a hajad, tetszik a szemed, formás a popsid vagy bármi, azt kezd el végre szeretni. Idővel pedig te is rá fogsz jönni, hogy mennyi fontos pillanatot, embert és helyzetet pazaroltál el, mert épp azon kattogtál holnap hány kilométert kell futnod. Igen, törekedj arra, hogy a tested egészséges legyen, figyelj rá, hogy mit viszel be és mennyire tartod karban, de mindezt egészséges keretek között. Tanuld meg szeretni magadat végre, az örökké változó testedet, ami annyi csodás dologra képes, ne pazarold el!

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek