Én egy olyan vidéki lány vagyok, aki már 9 éve a fővárosban lakik, így fenn áll nálam is az a tipikus eset, hogy haza megyek vidékre, aztán sietek, hogy elérjem a buszt és otthon legyek végre Budapesten. Vidék a gyerek- és kamaszkorom, de a fővárosban lettem igazán felnőtt. Aztán ahogy eljön az a pont, hogy lassan elgondolkodsz a hosszabb távú jövődön, nehéz eldönteni hol lenne ideálisabb azt megteremteni. Jöjjenek hát az érvek és ellenérvek.
Vidék
Én a Balaton partján nőttem fel, amit ha megemlítek, mindenki elismerősen bólint, vagy sóhajt, hogy milyen szerencsés vagyok. És alapból igen, nagyon szerencsés vagyok, hogy a véletlen úgy hozta, erre a desztinációra helyez engem felcseperedni. Azonban, ha úgy nősz fel, hogy a világ legtermészetesebb dolga, hogy ott a Balaton, akkor valahogy, ez csupán egy megszokott dolog lesz. Inkább már felnőtt koromban kezdtem el ezt igazán értékelni, amikor elköltöztem. Ahogy az lenni szokott, mindig kicsit el kell távolodni valamitől, hogy meglásd a valódi értékeit.
Ami miatt mindenképp szerencsés vagyok a vidéki gyerekkor miatt, hogy egy sokkal nyugodtabb környezetben nőhettem fel, mint mondjuk egy belvárosi kölyök, bár nyilván annak is megvannak a szépségei. Mi a kis utcánkban aligha kellett attól félnünk, hogy labdázás közben elüt egy autó, a felnőttek pontosan tudták, ki kinek a gyereke (ez nem mindig volt szuper), így ha anya épp nem volt a közelben, azért mindig volt valaki, aki szemmel tartotta a kicsiket.
A természet közelsége megfizethetetlen, ahogy a jó levegő is (vagyis mostanában eléggé felment az ára). Nekünk nem kellett órákat autóban döcögni egy kis zöldért. Emlékszem, amikor felköltöztünk Budapestre-mert vidékről mindig csak fel lehet költözni valamiért az emberek szerint- az első két hétben olyan migrénem volt a szmog, a rossz levegő és az egészen más klíma miatt, hogy azt hittem megőrülök. Persze sajnos a rosszat is meg lehet szokni, de ég és föld a közérzetem, ha kicsit hosszabb időt töltök vidéken.
Amiért a leginkább hálás vagyok a vidéki gyerekkornak, azok a házias ízek. A nagyszüleimnek volt egy kis hegyük-Zalában így hívjuk ha valakinek van egy zsebkendőnyi területe, amin akad egy minimális domborulat akár- ahol minden megtermett az égvilágon. Én úgy nőhettem fel, hogy tudom milyen a földben, napérlelte igazi paradicsom íze, amit mi ültettünk, szakíthattam igazi szőlőt a szüret közben. Azóta se éreztem ilyet sehol.
Kamasz koromra viszont kétségtelenül kinőttem a helyet. Miután minden fiúba beleszerettünk a barátnőimmel kétszer, majd csalódtunk bennük és szinte ki voltunk éhezve valamilyen új impulzusra, biztosan tudtam, hogy nekem a fővárosban a helyem. Még így is, hogy viszonylag nagyobb városban nőttem fel, hiányzott a kultúra, a mozi, ami csak 20-30 percre tőlünk volt és higgyétek el a vidéki buszok nem úgy járnak, mint a BKV, pedig hát azokat sem kell félteni.
A másik hátrány, amit éreztem, az az oktatás. Bár a környék egyik legjobb gimijébe jártam, azért rájöttem, hogy a budapesti későbbi főiskolás társaim mekkora előnnyel indultak. Ugyanis nekem elég kevés választásom volt. Egy ideig kacérkodtam a művészeti suli gondolatával, de ahhoz koliba kellett volna mennem és 14 évesen ez a gondolat nem volt annyira szimpatikus. Aki pedig faluban vagy kisebb községben lakik, tuti, hogy mindennap órákat utazhat, hogy oktatásban részesüljön. Mi nem jártunk úszni, meg színházba minden héten, mint a budapesti gyerekek nagy része. Jól mutatja az ország Budapest központúságát, hogy mi is ide jártunk osztálykirándulni, ha valami igazán izgalmasat akartunk látni. Mondjuk egy plázát, ami nekem akkor sokkal többet jelentett, mint a Parlament.
Főváros
Emlékszem az első estémre Budapesten, persze a vidéki barátnők biztonságos közelségében. Szabadnak éreztük magunkat, hiszen miénk volt a világ, de legalábbis Budapest. Vicces most visszagondolni, mennyire más szemmel láttam akkor a várost, mint most, közel 10 évvel később. Izgultam a tömegközlekedés miatt, előtte csak egyszer utaztam metrón Londonban, iskolás kiránduláson, és az azért nem ugyanaz. Imádtam a régi házakat, a sok embert, hogy mindenki siet valahova és én végre senkit nem ismerek és én se vagyok a Heszlerék legkisebb lánya senkinek.
Aztán ez az illúzióm az évek során azért szétfoszlott, mert most már mindenhol akad egy volt kolléga, egy egykori osztálytárs vagy egy béna régi randi.
De imádtam és faltam a nyüzsgő életet: színház, mozi, buli, kirándulás. Minden, ami annyira hiányzott. Büszke voltam, hogy feltalálom magamat itt, és végül megtaláltam a helyemet is. Nem igazán találkoztam azokkal a tipikus sztereotípiákkal a fővárosiak részéről: nem kérdezte meg pl. senki, hogy lovaskocsin járunk-e meg ilyenek. De az tény, hogy nem lettek igazi barátaim a tősgyökeres budapestiek közül, de ez nem annak tudható be, hogy ki honnan jött. Egyrészt, az itt élők szerintem 70 százaléka eredetileg vidéki, másrészt az én baráti társaságom, az egykori gimis csajbanda (borzalmasan hangzik, bevallom, de nem az) annyira együtt maradt, hogy talán inkább mi nem voltunk annyira befogadóak, de kitudja. Azért más a világlátás, azt sokszor éreztem.
Persze, nekem is sikerült „elpestiesednem”, néha azért még kiszúrják a kissé zalaias tájszólásomat, de ahhoz nagyon kell fülelni, de már kicsit sem zavar. Megtaláltam a boldog egyensúlyt a két világ között. Nekem ugyan úgy otthonom Budapest, mint Keszthely, csak más életszakaszok és emlékek fűznek hozzá.
Mindezek mellett, a szívem azért haza húz, mármint legalábbis valami csendesebb, nyugodtabb helyre. A gyerekeimet nem tudom elképzelni, hogy a fővárosban neveljem, bár nincs kétségem afelől, hogy itt is lehet teljesértékű gyerekkoruk nekik. Csak, ha valaki egyszer megízlelte milyen gyereknek lenni egy kisebb, vidéki környezetben, akkor azt nehezen tudja elengedni. Azt szeretném, ha az én porontyaim is ízlelnének igazi paradicsomot, szívnának frisslevegőt, és megélnék a végtelen tér és természet érzését.
Ha felnőnek, úgyis kicsi lesz nekik, de szerencsére ott az egész világ, amit bejárhatnak és megismerhetnek. Aztán a végén úgyis mindenki haza talál, legyen az bárhol is.
