Életem során sajnos többször találkoztam már áldozathibáztatással. És nem kellett szexuális bántalmazásnak történnie ahhoz, hogy meghalljam „ezt magának köszönheti”. Régóta foglalkoztat már, hogy mi emberek miért reagálunk negatívan azokban a helyzetekben, ha megtudjuk, egy ismerősünket – legyen szó nőről vagy férfiről – bántalmazás, baleset érte, vagy munkahelyek, esetleg párkapcsolatok áldozatává váltak. De emellett sokszor elszomorított az a tény is, hogy az áldozatok sok esetben nem mernek hangot adni a történteknek.
Hogy mi áll az áldozathibáztatás mögött, és mit tehetünk ellene? A válaszokért olvass tovább.
Pszichológiai háttér
Az áldozathibáztatás lényegében az esendőség, sebezhetőség által okozott kínzó félelem és az ellene való küzdelem. Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy a jó győz, a gonosz elnyeri méltó büntetését. Ám, ha ez a kép megremeg, esetleg a közvetlen környezetünkben történik egy komolyabb helyzet, akkor az áldozat felelősségre vonása részben azzal magyarázható, hogy elkerüljük annak felismerését, hogy veled ahhoz hasonló szörnyűség megtörténhet, még akkor is, ha te mindent „jól” csinálsz.
De a saját kis világunkba vetett hit elvesztése mellett ugyanide tartozik a kontroll elvesztése is. A kontroll jelenléte egyénileg eltérő, vannak belső és külső kontrollal rendelkező személyek. A Mindset Pszichológián található cikk alapján, „előbbiek erősen hisznek képességeikben, valamint abban, hogy felelősek saját sorsuk alakulásáért. Míg utóbbiak inkább bízzák rá magukat felsőbb erők vezérlésére.” Tehát, ha a „Sors kezére” bízzuk magunkat, hiszünk a karmában és természetfeletti erőkben, vagyis ha azt gondoljuk, hogyha mi kizárólag jót teszünk, akkor kizárólag jót kaphatunk vissza, és mégis támadás vagy baleset áldozatai leszünk, az egészen egyszerűen nem összeegyeztethető a kontrollba vetett hitünkkel.
Miért hallgatnak az áldozatok?
Szerencsére már egyre több mozgalom, felszólalás, publikáció hívja fel a figyelmünket arra, hogy az éremnek két oldala van, és érdemes az áldozat és az elkövető szemszögéből vizsgálni a dolgokat. A #metoo mozgalom óta sokkal nagyobb hangsúlyt kapott a bántalmazás, és a bántalmazóhoz, bántalmazotthoz való viszonyulás.
De még ezek mellett is sajnos nagy arányban hallgatnak az áldozatok, vagy akár életük végéig nem is merik beismerni se maguknak, se másoknak, hogy áldozattá váltak. A publikus áldozathibáztatás viszont, aminek az online platformok egyre nagyobb teret adnak, odáig vezetett, hogy napjainkra az áldozatok alig mernek megszólalni, és beszélni a történtekről, hiszen válaszul lesarkítva nem kapnak mást, csak annyit, „minek mentek oda?”. Viszont ez a megbélyegzés, és az áldozatokban amiatt kialakuló szégyenérzet is legtöbb esetben oda vezet, hogy nem merik nyíltan felvállalni az eseteket.
Ugyanide sorolható még az a tény is, hogy az áldozathibáztatás miatt az elkövetők háttérbe szorulnak, helyette az áldozatokra kerül a fókusz, viszont nem pozitív értelemben. Egy vagy több traumát átélt áldozatok viszont olyan szinten elveszthetik az emberekbe vetett hitüket, hogy mért is akarnának bárkiben megbízni?
Elkövető is lehet áldozat?
Véleményem szerint igen. De nem ennyire fekete-fehér a kép. Nemrég olvasott Orvos Tóth Noémi Örökölt sors könyvét szeretném itt hozni példának, amely leírja, hogyha a gyerekkori bántalmazások okozta hiányérzeteket feloldanák és gyógyítanák, napjainkra szinte üresek lennének a börtönök. Többek között ezért is gondolom úgy, hogy legtöbb esetben az elkövető tetteinek és szándékainak egy visszavezethető trauma, sérülés a cselekedetek mozgató rugója.
Hogyan csökkenthető az áldozathibáztatás?
A pszichológia több esetben foglalkozik azzal is, hogy a legtöbb szituációban mások példáját követjük, legyen szó jó vagy rossz cselekedetekről. Amikor 1964-ben Kitty Genovese meggyilkolása történt, források szerint 38 ember volt szemtanúja a késelésnek, mégsem segített senki. Viszont, ha egy személlyel baleset történt, és 1-1 ember elindul felé segítséget nyújtani, nagyobb eséllyel jelenik meg ott egy tenni akaró tömeg. Vagy mikor a nagy bevásárlóközpontokban rászorulóknak gyűjtést szerveznek, és sok-sok ember adakozik, akkor ez a jelenség inspirálja az arra járókat, és ők is nagyobb eséllyel adakoznak.
Ezekből az esetekből tanulva tehát, ha olyan szituációban találjuk magunkat, amikor a közvetlen környezetünkben valaki áldozattá válik, szerintem egyrészt érdemes úgy viselkednünk, ahogy szeretnénk, ha velünk is viselkednének. Másrészt, ha áldozathibáztatásra kapjuk fel a fejünket, segít, ha a környezet világosan kifejezi, hogy bár lehet, hogy a cél nem az áldozat hibáztatása, a szituáció mégis oda vezethet! A tudatosítás sok esetben segít az áldozathibáztatóknak, hogy átértékeljék a véleményüket, mondanivalójukat.
Ha pedig olyan szituációban találjuk magunkat, amikor a közvetlen környezetünkben valaki áldozattá válik, érdemes őt meghallgatni, számára biztonságos környezetet teremteni, hogy megnyíljon, elmesélhesse a történteket, és nem utolsó sorban pedig fontos az esethez mérten a megfelelő szakembertől segítséget kérni.
