Elgondolkodtatott ez az újrakezdés, főleg mert tavaly mindenkinek az élete kissé felborult vagy jó vagy éppen rossz irányba, de muszáj volt változnunk. Szóval számba vettem az eddigi 27 évemet, hogy nekem hányszor és miért kellett valamit újrakezdenem és vajon tanultam-e ezekből bármit is.
Semmi nagy dologra nem kell gondolni, mert néha az ember csak akkor veszi észre a változást amikor már rég túl van rajta. Az élet sokszor csak sodor minket és annyi döntést kell gyorsan meghozni, hogy nincs is időnk agyalni azon, hogy pontosan mi is történt velünk.
Én nehezen tudok kilépni a komfortzónámból, viszont ez rettentően zavart is engem sokáig. Így például, amikor gimnáziumba kezdtem járni, elhatároztam, hogy innentől minden más lesz: egy igazi új én. Aki fel mer szólalni órán, aki mer barátkozni és részt venni újdonságokban. Ennek köszönhetem a barátaimat, akik azóta is az életem részei, illetve az írást. Ha akkor nem merek belépni abba az újságíró szakkörbe és megmutatni az írásaimat, akkor ma ki tudja mit csinálnék.
Szóval az első igazi nagy újrakezdésem mindenképp a gimnáziumi évekre tehető. Abban biztos vagyok, hogy nem kell 70 éves megélt embernek lenni ahhoz, hogy igenis képesek legyünk valamit újrakezdeni, még ha akkor bőven alakult is a személyiségem. Bár ez egy örök folyamat.
Aztán persze jöttek az egyetemi évek, új város, hatalmas szabadság. Itt is számomra az emberekkel való kapcsolatteremtés jelentette a legnagyobb kihívást. Sokkal egyszerűbb lett volna csak összezárni a gimnáziumi barátnőimmel, akikkel együtt is laktunk és kicsit se nyitni a világ felé. Azonban akkor nem jött volna egy csomó lehetőség az életembe, ami így megadatott. Ekkor tapasztaltam meg először az önállóságot, az igazi szerelemeket és csalódásokat.
A valódi nagy változás az életembe aztán nem olyan régen következett be. Véget ért egy hosszú kapcsolat, ami már régóta ugyanabba a mérgező spirálba tartott, vagyis pontosabban tartottuk egymást. Ekkor akartam mindent feladni, ami addig volt: munkát, lakást, országot. Elképzeltem, hogy narancsot szedek valami egzotikus helyen, vagy babysitterkedek egy távoli országban. Bárhova, csak el innen érzésem volt, és el is kezdtem szervezni a dolgokat, meg is volt a dátum, hogy júniusban költözök. Aztán az élet mégsem így hozta, helyette kaptam egy nem várt szerelmet és rengeteg kihívást és veszteséget is a nyakamba.
Észre sem vettem, ahogy sodródok a történésekkel, aztán eljött 2020. Minden úgy alakult, hogy végül mégiscsak borult minden, elindult a magazin, végre elköltöztünk, most már ketten és minden szívfájdalom nélkül hagytam ott az addigi biztos munkámat. Végre, a 16 éves énem is büszke lenne rám, mert ennél jobban el sem hagyhattam volna a komfortzónámat.
Aztán valami mégsem stimmelt. Az amerikai filmek mindig itt érnek véget, amikor a főszereplő végre révbe ér és mindenki boldog, jöhet a főcím. Én is azt vártam, hogy most minden tökéletes lesz: újrakezdtem mindent, tiszta lappal. Azonban az újrakezdésekkel talán ez a legnagyobb baj, hogy nincs tisztalap, maximum megfordítottuk az addig teleírt papírt. Ha nem teszed helyre magadban a korábbi félelmeidet, veszteségeidet, vagy bármit, ami ért, akkor nem tudod megélni a jót és az újat. Legalábbis én egyszer csak azt vettem észre , hogy szörnyen érzem magam. Stresszelek, gyomorgörcsöm van és rég nem tapasztalt pánikrohamok kerülgetnek. Nem voltam a helyemen, és az csak még inkább frusztrált, hogy azt éreztem, nekem most nagyon boldognak kéne lennem. Nem voltam.
Ekkor kezdtem agyalni rajta, mi lehet a baj, mi hiányzik? Egyszerűen nem voltam jelen, nem tudtam megélni az egészet. Mert annyira gyorsan történt és annyira hirtelen, hogy nem volt időm felfogni sem, és el sem gondolkodtam azon, vajon miért is akartam én ezt. Nem lehet elmenekülni a problémáid elől, akármennyire is közhelyes. Mehettem volna én a világ végére is, vagy csak ide, Zuglóba, akkor is jöttek volna velem a csomagjaim.
Szóval most ezeket a csomagokat kell helyre pakolni. Ezért sem fogadkoztam idén januárkor és az újrakezdés fogalmát is újra kellett definiálnom magamban. Azt hiszem ez nem egy pont, ami mondjuk január elsején indul, sokkal inkább egy folyamat, ami nem mindig jó, nem mindig egyszerű, de ha észnél vagy és eléggé önreflexív, akkor valami nagyon jó irányba is vezethet.
Nem volt semmi világmegváltó célom ezzel az írással, és biztos izgalmasabb lett volna, ha mondjuk valami hatalmas változásról számolok be. De én inkább most azokhoz akartam szólni, akik megrekedtek, vagy akik hasonló cipőben járnak, mint én. Az újrakezdés, a változás nem mindig egyik pillanatról a másikra történik, és sokszor nem is mindig kellemes, néha idő kell, mire észbe kapunk. De ez így is teljesen rendben van.
