Dorkát általános iskolás korom óta ismerem. Fél éve született meg első gyermeke, fiatal anyukaként pedig nemrég adott hangot az anyaságával járó történeteinek AnyaGeometria néven. Mindig is tehetségesnek tartottam Dorkát írásban, de így, hogy megfűszerezte szövegeit az anyaság elfogulatlan és őszinte megközelítéseivel, úgy éreztem, ezt a nézőpontot minden nőnek és férfinek egyaránt ismernie kell.
Azoknak, akik nem ismernek, bemutatkozol, kérlek?
Mészely Dorka vagyok, 2018-ban végeztem az ELTE Klinikai – és Egészségpszichológiai tanszékén, utána a babám születése előtt két évig dolgoztam a gyermekvédelemben, egy nevelőszülői hálózat keretein belül pszichológusként és egy ideig nevelőszülői tanácsadóként. Ez a terület a szívem csücske, mélységesen tisztelem azokat az embereket, akik a saját családjukat megnyitják az arra rászoruló, állami gondoskodásba került gyermekek előtt, és a következő generáció felett érzett felelősség által vezérelve űzik a hivatásukat. Gazdagabb lettem azáltal, hogy tudom: élnek köztünk „láthatatlan” hétköznapi hősök. Sok családot és sok gyermeket láttam, ami nagyszerű szakmai és emberi tapasztalat. Fél éve pedig gyakorló anyuka vagyok.
Tegyük fel, hogy ezt a cikket a világon élő összes nő el fogja olvasni. Ennek értelmében hogyan definiálnád az „Anya” szót?
Az „Anya” szó egy fogalom, ami bőven meghaladja azt a tényt, hogy valaki megszüli a gyermeket. Ezt nem én találtam ám ki, egyetlen tudományos értelmezés sem foglalja magában, hogy az anyaság szervhez lenne kötve. Az anyaság lélek, nem pedig anatómia. A világ legtermészetesebb, legösztönösebb, és egyben legtöbb kihívást magában rejtő dolga. És határozottan nem egyszemélyes meló, hozzátartozik a támogatás, a segítségkérés képessége, önmagunk megtartása. Hiszen az alkalmazkodóképesség így tud edzésben maradni. Édes teher, felelősség, annak vállalása, hogy a kis lényt bevezetem az életbe, általam lesz képe arról, hogy milyen is a világ, én leszek a leképződése a lelkében annak, hogy saját magát később hogyan definiálja. Az Anya minden, ami az élet, és annak az ellenkezője is.
Nemrégiben elindítottál egy AnyaGeometria nevű személyes blogot, mi ezzel a célod?
Az interneten, és legfőképpen a kék F-betűs platformon ezerféle baba-mama témájú közösség van. Amikor ebbe belecsöppentem, lelkesen csatlakoztam ide-oda, gondolván ez milyen jó lesz. De hamar csalódtam, hiszen sokszor olyan heves indulatok vannak, hogy ihajj… Tudod, amikor a baba mellett beszűkül a tér, és párhuzamosan a hormonok dúlnak, akkor az anyukáknak jól tud esni görgetni a hírfolyamot. Ezt személyesen is tapasztalom, hiszen jó érzés összekötve lenni kicsit a külvilággal, de amikor többedszer is gyomorgörcs fog el a hangnem, és az anyukák egymásnak esését látva, akkor azért megszületik a konklúzió: jó, hogy már minden és mindenki elérhető, de ilyen formában ez nem (ez sem) tud ártalmatlanul működni. Az Anyukák fáradtak, aggódnak, egymástól várnak segítséget, egymásnak „gyónnak”, de a kölcsönhatások ritkán jók. Én nem éreztem magam oda valónak. Ebben az időszakban intimitás, elfogadás és teljesen új megküzdési módok kellenek, amiknek a kiépítéséhez önbizalom és kompetencia-érzés szükséges. Ezek a csoportok viszont ezt nem tudják biztosítani. Pszichológus szemmel látva, az jutott eszembe, hogy ez tulajdonképpen egy rosszul működő csoportterápia, keretek és megfelelő vezetettség nélkül. Az internet itt egy nagy aréna, amiben hormonális pankráció zajlik. De ugye árnyéka csak annak van, amire süt a Nap. Az igény egyértelmű arra, hogy beszéljünk a gyermekáldás körüli változásokról, szóval gondoltam miért ne, legyen egy AnyaGeometria, ami a babageometria párja. Fontosnak tartom a tudományos ismeretek közvetítését, megtalálni az objektív tényeket, mert ezek megnyugtatóak, felszabadítóak. Növelik azt az érzést, hogy igenis alkalmasak az Anyukák az új szerepükre, ami velük történik az normális, és felesleges saját magunk egymáshoz méregetése.
Várandósság alatt hogyan kapcsolódtál a babához? Mik voltak a legmeghatóbb és legnehezebb pillanatok?
Szerencsés voltam, mert jól viseltem a várandósságot. A 34. hétig tudtam dolgozni is, szépen lassan sikerült felfogni, hogy egyszer csak véget fog érni az eddig és jön a mostantól. Így aztán az addigi életem nem fordult fel egyik napról a másikra, hanem kiegészült. Mindig olvasgattam, hogy mi történik éppen odabent, és amikor már elvileg hallotta a külvilág hangjait, akkor csináltam egy zeneválogatást, többnyire Dzsungel könyve dalokból. Munkába menet mindig az szólt. Az volt minden nap a kis „mi-idő”. Gondoltam kipróbálom, hogy tényleg emlékeznek-e a babák születés után az ismerős hangokra, dallamokra. Egy idő után szabályosan bűntudatom volt, ha fülhallgatóval hallgattam zenét, mert hiszen akkor ő nem hallja és az milyen dolog… ? Jó volt, hogy volt elkülönült idő arra, hogy a várandósság tényét feldolgozzam. Aztán mikor kiszálltam az autóból akkor kezdődhetett a nap, de előtte megvolt az élmény. Nem egyszer volt, hogy végigbőgtem az utat, meghatódottságomban. Emlékeztetett arra, hogy mi is az igazán fontos. A legmeghatóbb élményem ezzel kapcsolatos. Miután megszületett, egy kis időre megfigyelés gyanánt még a szülőszobában voltunk mi ketten, de valamiért nem tették mellém, volt köztünk másfél méter. Ő elkezdett sírni, én pedig elkezdtem énekelni neki hogy „hajnal tüze ég, ez a föld és az az ég”, Ő pedig csendben maradt, megnyugodott. Csodálatos élmény volt. A mai napig kint van a falon ez az idézet kinyomtatva.
Pár hete részt vettem egy konferencián, Csendben Nő volt a neve, ahol elhangzott egy anyukától, hogy az első elengedés nem a bölcsi vagy az ovi, hanem maga a szülés, születés. Erről mi a véleményed?
Biztos vagyok benne, hogy így van! Olyat is hallottam már hogy anyukák a szülés után még jó darabig éreztek magzatmozgást. Én személyesen ilyesmit nem tapasztaltam, és az elengedést sem éltem meg nehezen, mert már nagyon úgy voltam vele, hogy jobb lesz kint, mint bent. Nem tudom, hogy valójában tényleg a baba elengedése nehéz, vagy pedig az addigi életritmustól való elszakadás, és az ismeretlenbe való beleugrás. Hiszen onnantól hogy a kicsi a kézben van, már semmi nem lesz olyan, mint volt. Azt gondolom, hogy ezek teljesen helyénvaló érzések.
Testileg és lelkileg hogyan élted meg a szülést és az azt követő heteket?
Testileg nagyon jól. Hosszú volt, majdnem két napig vajúdtam, de közel sem éreztem annyira vészesnek, mint amire számítottam. Működtek a dolgok, jól éltem meg. Testileg! A kisfiammal együtt szépen, fegyelmezetten megcsináltuk.
Három nappal a szülés előtt már a kórházban voltam, bent tartottak, úgyhogy ez idő alatt négy anyuka vajúdását kísértem végig, és örültem velük mikor a szülőszobából már a babájukkal együtt tolták ki őket. Lelkileg az egészségügyi dolgozók hozzáállása megviselt. Rajta vagyok az élmény (vagy inkább trauma) feldolgozásán, konkrétan nehéz is elmondani, hogy mi volt a probléma. Senkinek a senkijeként egy darab húsnak éreztem magam, nem nagyon néztek rám. Szülés előtti este rajta felejtettek az NST gépen, én szedtem le magamról. Kértem, hogy vizsgáljanak meg, mert valami szerintem elkezdődött, de lerendeztek azzal, hogy megtoszogatták a hasamat, és azt mondták: „kismama ez még nem az”. A kisfiam délelőtt 10 órakor született meg, reggel negyed nyolckor egy nővér még elküldött vizeletmintát adni. Illetve látva hogy nem vagyok a toppon, azt mondta, hogy „kismama, fájdalomról majd szülés után beszéljünk”. Utána az orvos megvizsgált, és kiderült, hogy hopp, ennek a gyereknek majdnem kint a feje. Hiába dolgozom azon, hogy ezt a bánásmódot feldolgozzam, sem az idő, sem a pszichoterápia nem szépíti meg. Kiégett, közömbös személyzet, nulla asszertív kommunikáció, én pedig úgy éreztem, hogy nyomi vagyok, béna vagyok, alkalmatlan vagyok. Elvették tőlem azt az élményt, hogy a fájdalomnak, amit érzek, van értelme. A szoba, ahová tettek, szemben volt a paddal, amin apukák várakoztak, hogy bemehessenek az apás szülésre. Remek volt, tényleg… Rivaldafényben szenvedni. Legalább volt, aki felvegye a wc papír gurigát, mikor kigurult a hónom alól. Remélem, hogy rosszkor voltam rossz helyen, rossz emberekkel, és másnak nem lesz ilyen élménye. Nyilván ez a továbbiakra is rányomta kicsit a bélyegét.
Milyen anyának lenni? A gyereknevelés tényleg nem „decukiahogyleetteakiselőkéjét”, hanem sokkal inkább magunk mindennapos megkérdőjelezése, a szülői feladatok ellátása kapcsán? Ha igen, ezt hogyan kezeled?
Nem adok rá előkét, így is minden csupa babakaja lesz, az csak plusz egy dolog, amit mosni kell. (nevet) Igyekszem tudatosítani magamban, hogy a baba akkor van jól, ha én jól vagyok. Sőt, az egész család akkor van jól. Ebből adódóan szerintem még jobban odafigyelek magamra, mint korábban. Nem igazán a külsőre gondolok most, hanem a belső megélésre. Baba mellett jutottam el odáig, hogy elkezdjem a pszichoterápiát, hiszen szeretném tisztán látni magamat, a párkapcsolatomat, az új élethelyzetemet, a gyermekkori élményeimet, annak érdekében, hogy a saját gyermekemnek a lehető legjobbat adhassam magamból. Puszta önismeretfejlesztés, szerintem a lehető legjobb befektetés. Ha nem muszáj, akkor ne kapjon meg szegény gyerek olyan transzgenerációs súlyokat a vállára, amiket igaziból nekem kellene leejteni a saját vállamról (és lehetőleg nem a lábamra ?). Amúgy minden anyukának jó lenne, ha megfelelő körülmények között kibeszélhetné magát. Szerintem egy jobb világ titka lenne az, ha kiegyensúlyozottabb, boldogabb anyák nevelnék a gyermekeiket.
Hogyan élted meg azt a változást, hogy hirtelen minden háttérbe szorult, és a gyermeked lett az első minden szempontból? Erre lehet és érdemes felkészülni?
Furcsa volt. Arra lehet felkészülni, hogy semmire nem lehet igazából felkészülni. Azon felül persze, hogy beszerezzük a babakelengyét. Érdemes előre tájékozódni, a kórház lehetőségeivel kapcsolatban, és szerintem a szoptatás technikájáról is. Illetve helyre tenni a kapcsolati tőkét, látni, hogy ki lesz az ember segítségére, és megtanulni segítséget kérni. Kijelölni előre olyan személyeket, akiktől jól jön majd a jó tanács.
Annyi minden történt az első néhány hónapban, hogy csak kapkodtam a fejem. Úgy jött ki a lépés, hogy akkor költöztünk, sokat jöttünk-mentünk, pakoltunk, ügyeket intéztünk. A nyolc hetes baba a kezemben aludt a közjegyzőnél, a földhivatalban, az okmányirodában. Úgy emlékszem vissza mintha egy felgyorsított filmet néznék. Nagyjából éjszakánként volt idő arra, hogy a lelkem utolérjen. Talán jó is volt ez így, mert ez a kezdeti időszak megmutatta, hogy amúgy az élet nem megállt, hanem kiegészült. Amikor a dolgok lecsendesedtek, megtaláltuk a helyünket, akkor volt egy rövid időszak, amikor kicsit befordultam, de alapvetően a szülés utáni depresszió szerencsére elkerült. Nem voltam és nem vagyok egyedül, ami szintén nagyon fontos.
Míg régebbi generációk nevelésekor az apa háttérbe szorult, most egyre több apukát látunk a játszótereken. Mi a véleményed, mekkora és milyen szerepet kell játszania az apukáknak a gyereknevelésben?
Ez egy nagyon jó irányú változás. Mindig mikor apukát látok babakocsit tolni, arra gondolok, hogy de szerencsés az anyuka, mert most van ideje otthon kicsit azt csinálni, ami feltölti, amitől jól érzi magát. A jó apukák nagy kincsek, ugyanolyan összetevői a következő, lelkileg egészséges generációnak, mint az anyukák. Ha a szülők mindketten szeretnék, akkor jó élmény tud lenni az apás szülés is, ezzel kapcsolatban személyes tapasztalatom is van. Ott lehetnek a nulladik percben. Sosem felejtem el, amikor közvetlenül szülés után a férjem hozta vissza a babát a kezében, az jutott akkor eszembe, hogy „jé, a fiúk már megismerkedtek”.
Az apukák élete is ugyanolyan változáson esik át, amikor egy gyermek megszületik, nekik is jár a taps. És nem kevésbé nagy feladat egy stabil pontként, érzelmi és tárgyi háttérországként helytállni. Az első években az anyáé sok szempontból a főszerep, ez így van rendjén. De aztán ahogy a gyermekben megnő az értelem, képessé válik járni, beszélni, önállóan felfedezni, akkor jön az Apa. Az apukák amolyan híd-funkciót töltenek be a gyermek, és valójában az egész család, illetve a nagybetűs élet között.
Az utóbbi években sok területen törekszünk a tudatosságra, és az aranyközépútra. Igaz ez az anyaságra is? Te hogyan tudod ezt elérni?
Nekem sokszor eszembe jut a mindennapok során a mindfulness, mint pszichológiai irányzat. Ez egy tanulható dolog, a lényege, hogy tudatosan legyél jelen az adott pillanatban, merülj el benne. Szerintem a babázás során minél többször sikerül ezt elérni, annál jobb élmény lehet ez a babának és az anyának egyaránt. Közben pedig napról napra, pillanatról pillanatra kell döntéseket hozni, az ösztönökre támaszkodva. Szóval igen, azt gondolom, hogy a legjobb az arany középút. És az, hogy lássuk a távlatokat, semmilyen állapot nem tart örökké.
