Számodra mit jelent férfinek lenni? Mik ebben a nehézségek, mik a privilégiumok?
Azért érint kellemetlenül a kérdés, mert bármennyire is szeretném, nincs igazi viszonyítási alapom. Nem tudok konkrét meghatározást sem adni arra, hogy mi a férfi. Hiszen nem voltam még sem nő, sem más. Ezért nem tudom megmondani, hogy mi az, ami igazán meghatározna engem férfiként. Soha nem gondolkodtam azon sem, hogy az én velem született és egyúttal választott nemem egy és ugyanaz, és igazából azzal sem kellett szembesülnöm, hogy ez engem valamilyen formában hátrányosan érintene. Ebből a szempontból nyilván más lenne a válaszom, ha nőként ülnék a székemben, és abból a pozícióból válaszolnék.
De persze tudok apróságokat mondani, amik inkább csak az irónia szintjén értelmezhetők: nem szoktam szeretni a férfi vécékben a piszoárokat, és annak ellenére, hogy nem vagyok túlságosan válogatós, a ruhaboltokat sem, már abból a szempontból, hogy a női kínálat végtelenszer nagyobb, mint a férfi. Ha bemegyek egy ruhaboltba, női zakóból negyvenféle lesz, férfi zakóból kétféle lesz. De mondom, ez inkább vicc, és valójában nem zavar, hogy néznek a vécében, és hogy csak két zakó közül választhatok.
Ha jól értem a válaszodból, az életed során nem is ért nagyon mély, vagy akár traumatikus megbélyegzés a férfiasságodat tekintve?
Nekem van egy gyerekkori traumám, ami a homoszexualitással kapcsolatos, viszont ott sem férfiként vagy a férfiasságomban éreztem magam megbántva, hanem emberi mivoltomban. Persze amikor gimnazista gyerekek keresik a saját identitásukat, és goromba hülyeségeket mondanak egymásra, az tud bántó lenni. Akkoriban érzékenyebben érintett például a buzizás, aminek nem is én voltam feltétlenül a tárgya. Olyan tapasztalatom persze volt, hogy rosszul esett bizonyos kifejezés, de itt sem a férfiasságra gondolok, hanem arra, hogy azonos nemű emberekről van szó. Ismerek olyan férfit, aki nőként öltözködik, őt sokszor bántják meg nemiségében is. Ez viszont már egy egészen más téma. Engem személy szerint soha nem érintett igazán traumatikusan az, ahogyan hozzám állnak férfiasság szempontjából. Ha valaki azt mondta valaha is, hogy nem vagyok férfias, lepergett rólam, mert, azt hiszem, mindig is vállaltam a femininnek bélyegzett tulajdonságaimat. Attól én sosem éreztem magam kevesebbnek, hogy őszintén beszélek az érzéseimről, vagy attól, hogy bárhol, bármikor elsírom magam egy romantikus filmen vagy bármilyen érzékeny pillanatban. Én ezt nem tudom férfi vagy női vonalon értelmezni, és ha valaki ezt mégis szóvá tette volna, akkor sem érdekelt, hiszen ezzel együtt vagyok én – én.
Az alkotáshoz is sok érzelemre van szükség. Mennyire van jelen a környezetedben az a sztereotípia, hogy a pasi nem egyenlő az érzelemmel?
Azt gondolom, hogy aki művészetre adja a fejét, az tisztában van azzal, hogy sokszor kiteregeti a szennyest. Ezzel természetesen a saját érzelmeit is a felszínre hozza, vállalva annak a kockázatát, hogy ezt gyengeségként értelmezik. Holott én éppen az ellenkezőjét gondolom, szerintem ez egy erős hozzáállás nőktől és férfiaktól egyaránt. Az alkotás maga amúgy is erőt kívánó feladat, és nem is feltétlenül érzelmességet, hanem az érzelemmel való szembenézést és elfogadást erősíti. Az érzelmek megírása viszont szerintem nem köthető nemekhez, hiszen általában mind a két nem alkot érzelmi alapon. Persze sokan köntösbe bújtatják a végeredményt, de ez sem baj, sőt ez is jól járható művészi út.
Mi a véleményed, mennyire férfiak uralta a hazai slam poetry kultúra?
Az uralás akaratot, szándékot feltételez, ezért azt nem mondhatom, hogy Magyarországon valaha is férfiak akarták volna uralni a slam poetry közeget. A műfaj itthoni megjelenésekor számomra is, és tulajdonképpen mindannyiunk számára megfejthetetlen módon egyszerűen kevés lány volt közöttünk. Ennek azonban a mai napig nem tudom az okát, holott ez azért is fontos kérdés, mert a slam-események nagyon nagy része biztosít a szó szoros értelmében bárkinek fellépési lehetőséget. Nincs kapuőrünk, akinek egyáltalán eszébe juthatna, hogy kiválassza, a következő fellépő nő vagy férfi legyen, vagy eldöntse, két ember közül melyik kerüljön a színpadra. Ennek ellenére a slam-kultúra itthoni születésekor a meghívásos fellépéseken sokszor kerültünk gondba, amiért nem volt köztünk nő. És akkor ezzel vissza is utalok az előző, Kemény Zsófival készített interjúdra, amiben Zsófi arról beszél, hogy néha azt érezte, ő a kvóta. Amellett, hogy mindannyian igyekeztünk ezt a rossz érzést csillapítani benne, az van, hogy az elején tényleg nem nagyon volt rajta kívül kiből választani, ha azt szerettük volna, hogy legyen köztünk női fellépő. Márpedig mindig is szerettük volna, hogy legyen köztünk női fellépő. A magam nevében bocsánatot kérek Zsófitól, amiért ez a rettenetesen bántó kvótaérzet emléke máig kíséri. A szcénában mostanra szépen kiegyenlítődött a nemek aránya, és ebben Zsófi bátor és kitartó jelenlétének nagyon nagy szerepe volt és van. Ezért köszönettel tartozunk neki mindannyian.
Írói és előadóművészeti pályádat tekintve, mennyire férfias az az oldal? Ebben látsz esetleg változást?
Igen, látok változást, pozitív tendenciákat, de ezt azért még nagyon kevésnek gondolom. Ami az írói létet illeti, nem szeretek külön női és férfi irodalomról beszélni, egyszerűen nem látom értelmét, ahogy annak a vitának sem, hogy egy férfi írhat-e női, és fordítva, hogy egy nő írhat-e férfi elbeszélőt. Hiszen na ná, hogy írhat, feltéve és megengedve azt is, hogy egy elbeszélőnek egyáltalán nincs neme. Mert egyébként mások mellett az irodalom pont erre is való: nagyon más és nagyon új szemszögek megismeréséről és megértéséről, valamint az elmélyült olvasáson keresztül az ilyen helyzetekbe való beleérzés és belehelyezkedés képességének elsajátításáról. Kétségtelen viszont, hogy a magyar társadalom továbbra is nagyobb köztiszteletben részesíti a férfi írókat, és akkor mindennek a politikai vetületeiről még nem is beszéltem. Pedig miközben engem ráz a hideg a kvótázástól, addig mégis csak azt látom, hogy a március 15.-i állami kitüntetések között az irodalmi díjak esetében 10:3, a Kossuth-díjak esetében 15:1 az arány a férfiak javára. Rettenetes.
És sajnos igen, férfiuralom van az általában vett előadói műfajokban, köztük a zenében is, meg minden egyéb másban is. De én a zenei előadók legjobbjairól nem tudok úgy beszélni, hogy ne legyen köztük elképesztően sok nő. Janis Joplin 1970-ben halt meg, Svájcban 1971-ben kaptak szavazati jogot a nők. Hihetetlenül hangzik. Persze pici javuló tendenciát látok, az utóbbi időben pedig ezen a tendencián lendített még egy kicsit a #Metoo-mozgalom, de egyelőre én ezt is kevésnek érzem.
Szakmád során ért olyan megbélyegzés, ami azt sugallta, hogy Pion István azért jutott el idáig, mert férfi?
Hála istennek ilyennel sosem kellett szembenéznem. Ha belegondolok, egyetlen helyzet eszembe jut mégis, amikor az egyébként tényleg velem megesett, és általam előadott történet igazságát kérdőjelezték meg, mondván, férfiakkal ilyen nem történik. Ebben a történetben én voltam az események szenvedő alanya. Keveset beszélünk a férfiakkal megesett abúzusokról, nem nézünk szembe velük őszintén, amit az is nehezít, hogy az előítéletes társadalmi elvárásoknak megfelelően maguk a szenvedő alanyok, a férfiak is hallgatnak róluk, alig néhány ilyen eset kerül a nyilvánosság elé. Igazából szerintem az van, hogy kapunk egy narratívát, ami egy dobozba van bezárva. Ha egy másik narratíva szeretne bekerülni a dobozba, a társadalom nem nyitja ki neki az ajtót, mert azzal biztosan felborul odabent a jól ismert és mindenki által elfogadott rend. Hiszen ami megborítja a rendet, hiába igaz és szükséges, nem jó. Ráadásul általában az hozza felszínre a problémát, akit valaki bántott, és nem az, aki bántott valakit, és amikor egy férfi áll elő azzal, hogy őt bántották, akkor az sokkal jobban megtöri az általános narratívát, mint amikor egy nő mondja ugyanezt. Természetesen a női kiállások is megtörik az eredeti narratívát, mert hát hiszen „az én környezetemben nem erőszakol meg senki senkit”, de ha valaki azt mondja, hogy megerőszakolták, érzelmileg kihasználták vagy megzsarolták, akkor az a fennálló rend elleni támadásnak minősül. És sajnos az van, hogy mindez arra hull vissza, aki megbolygatta a nagy általános rendet – vagyis arra, aki előállt a történettel, nem pedig arra, aki okozta a valódi bajt. Itt kezdődik az áldozathibáztatás – az én szerencsém az, hogy ki merek állni magamért, és elképesztően magas az ingerküszöböm, szóval minden lelki megpróbáltatás nélkül leszarom, ha valaki hülye.
Ezek a narratívák, ha jól értem, azok a sztereotípiák, hogy egy férfi erős, sebezhetetlen, nincsenek fájdalmai?
Igen. És itt visszatérhetünk oda, ami az első kérdésedre volt a válaszom, hogy engem ez azért nem zavart igazán sosem, mert nem így gondolkodtam a férfiasságról. Nem gondolkodtam erőben, testképben, sosem gondolkodtam semmiben, ami igazából a férfiasságot jelentené. Ha nekem próbáltak volna belegázolni a férfiasságomba, akkor az elég nehéz dolog lett volna, hiszen férfiként sem értelmezem magam igazán férfiként. Olyan vagyok amilyen, az egyéni szociális problémáimat megpróbálom a helyén kezelni, de azt nem a férfiasság szemszögéből teszem, hanem az ember szemszögéből.
Ez szerintem építő hozzáállás, hiszen ha a nemed alapján kategorizálnád magad, az rengeteg korlát közé szorítana.
Persze, mert akkor például frusztrációkkal vegyes, fojtogató érzelmek közepette kellene most vallomást tennem például arról, hogy mennyire zokogtam apám temetésén. Ehelyett szimplán szeretetet érzek, hogy elmesélhetem: amikor elbúcsúztam tőle a halálos ágyán, megköszöntem neki, hogy sokszor és hangosan biztosított a szeretetéről, még akkor is, amikor a legkevésbé voltam rá méltó, vagy hogy fogtam a kezét, miközben a könnyeimtől fuldokolva énekeltem el neki a két legkedvesebb dalát. A társadalom hozzáállása ilyen téren tényleg elképesztő hülyeségekkel van tele, ami a kicsinyes uralkodásvágyból fakad. A kedvenc ilyen óriási félremenésem a királyok feleségeinek számonkérése, hogy miért nem szültek fiú örököst. Azóta már bebizonyosodott, hogy erre a válasz az, hogy, édesem, azért nem szültem fiút, mert a közös gyermekünk neme tőled függ, bár ezt te sem nagyon tudod befolyásolni. És miután száz évvel ezelőtt kiderült, hogy ez így van, láss csodát, még ma is bőven előfordul, hogy az anyát veszik elő, ha nem a kívánt nemű gyermek születik – a kívánt gyermek pedig még ma is először és elsősorban fiú. Elképesztően sajnálom, hogy a nők világ életükben ilyen hülyékkel voltak körülvéve. Mindezzel pedig azt akarom mondani, hogy a velünk élő múlt és a berögzült előítéletek túlmutatnak a tudományon, és ha valaminek bebizonyosodik az ellenkezője, akkor is elképesztően hosszú ideig tart, amíg elterjed. Ha holnap bebizonyítanák, hogy 2+2=5, a világon ez még 100 évig nem menne át. Évek múltán is lennének olyanok, akik nem fogják elhinni. Más kérdés, hogy ezt a lassú, változásra való képességet is el kell fogadni, vagyis senki ne várja, hogy ha ma egyenjogúságot hirdetünk, akkor azt holnapra mindenki gond nélkül elfogadja és alkalmazkodik hozzá. Ahogy beszélgetünk, már az is bőven előítéletekkel terhelt. Egy csomó dolog rakódott rá az alapproblémákra, amiket nagyon szeretnénk azonnal elfelejteni, mégis fontos, hogy lépésről lépésre haladjunk.
Mit gondolsz, ha valaki szeretné hallatni a hangját, akkor mi az a plusz, amit adni kell és beletenni a munkájába nemtől függetlenül annak érdekében, hogy meghallják?
Én három dologban hiszek, ami ide elvezethet. Ez az őszinteség, a kitartás és a tehetség. A sorrend sem mindegy. Az őszinteség fontosabb a kitartásnál, a kitartás fontosabb a tehetségnél. Hiszen a tehetség részben velünk született adottság, ami ugyan fejleszthető, de ahhoz már kitartás kell, amit meg kell tanulni. Őszinte pedig akkor lehet valaki, ha önmagával is szembe tud nézni, vagyis elfogadja, hogy a kitartás nem végtelen, mindig előfordul, hogy valami nem vagy nem úgy jön össze. Azt gondolom, ha ez a hármas együttállás megvan, akkor tulajdonképpen bármi sikerülhet. És végezetül azt tenném még mindehhez hozzá, hogy ha a férfiak szeretnék hallatni a hangjukat, akkor fizikai fölényük helyett használják az eszüket. Tudom, hogy ez gonoszul hangzik, de az előítéletek szerint az erő határozza meg a férfiakat, szerintem viszont a szívnek és az észnek kellene meghatároznia még csak nem is önmagában a férfit, hanem a férfiak erejét. Ha így lenne, sokkal kevesebb erőszakkal és háborúval kellene szembenéznünk, vagyis ha okosak lettek volna azok a férfiak, akik a történelmet irányították az elmúlt néhány ezer évben, akkor sokkal kevesebb vérrel és sokkal kevesebb szenvedéssel kellett volna szembenéznie az egész emberiségnek. A szív és az ész helyett inkább az erőt választották, ami nem vezetett jóra. Ha nem akarjuk ugyanezt, akkor le kell vetkőznünk a fölényeskedést, és okos szeretettel végeznünk a dolgunkat. Van mit helyrehoznunk bőven.
Borítóképet fényképezte: Bokor Krisztián
