Balatoni lány lévén, nekem olyan természetes volt a vízpart, a csicsergő madarak, meg a flex hangja, mint az oxigén. De én a sok ember, a nyüzsgés, és a magas házak közé vágytam: Budapestre. Mert nekem a főváros olyan szerelem, amit sosem fogok és nem is akarok kiheverni. Ez a második otthonom, itt lettem felnőtt.
Mégis, egyre többször ütött szöget a fejembe, hogy de azért a jó levegő (kivéve télen), az erdők meg úgy am block minden, amit nekem a vidéki lét jelent, csak-csak hiányzik. Aztán jött az ötlet, hogy mi lenne, ha felfedeznénk magunknak az Őrséget, ha már úgyis közel van a szülőhelyemhez.
Az volt az a pont, amikor rájöttem, hogy ez nekem nagyon hiányzik és, hogy túl régóta élek városban, amikor ráálltam egy mező pihepuha fű szőnyegére. Nem, nem lehet ezt az érzést összehasonlítani egy parkosított pázsittal. Tudom, szentimentális, de egyből beugrott a gyerekkorom, hiszen akkor minden napom ezen a fűszőnyegen telt: ott fogócskáztunk, rajta feküdtünk és játszottunk.
Egyből elkapott a nosztalgia, ami biztos nagy szerepet játszik abban, hogy közel a 30-hoz, miért érzek újra késztetést arra, hogy visszatalálják a gyökereimhez.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én tényleg mindig úgy érzem, hogy vidéken valahogy máshogy telik az idő. Ez a fajta lassúság persze kamaszként megőrjített, most lenyugtat.
Ahogy Őriszentpéter környékén fedeztük fel az erdőket, a Szala-völgyét, a patakpartokat, miközben bele láthattam az ott élők életébe, elkezdtem őket irigyelni. Persze, tudom, hogy ennek az életformának is megvannak a hátulütői. Kevesebb lehetőség, na meg nem tudok leszaladni csak úgy az éjjel-nappaliba, ha megkívánok valamit. Nagyszüleimtől pedig láttam, a földdel dolgozni egész éves kemény munkát jelent, ahol nincs szünet, meg „most túl fáradt vagyok” kifogások. Olyan apróságokról beszélek, mint amikor a boltos néni minden arcvágás nélkül adott kölcsön aprót, mert csak bevásárlókocsival lehetett bemenni. Vagy, hogy a termelői piacon mindenki mennyire kedves, közlékeny és mosolygós volt, pedig nekik sem egyszerű most. Imádtam felfedezni a szőcei tőzegmoha láprétet, a Vadása tavat, miközben végig azt éreztem, hogy itthon vagyok.
Viszont a jó hír az, hogy nem kell egyből venni egy tanyát valahol a világvégén ahhoz, hogy újra megtapasztalhassuk ezt az érzést. Közhely, tudom, de komolyan annyi csodás hely van ebben az országban, amelyről még csak nem is tudunk, hogy vétek lenne ezeket nem megnézni, felfedezni és magunkba szívni.
Válasszatok ki akár csak pár napra vagy egy kirándulás erejéig egy tájat, egy falut, vagy bármit, amit szívesen megnéznétek. Hagyjatok ott időt magatoknak. Álljatok meg az erdő közepén, hallgatni a természetet, beszélgessetek a helyiekkel, hogy kicsit adhassanak az ottani szemléletükből.
Engem ezek mind annyira feltöltöttek, mintha teljes akkucsere lett volna nálam, hiszen valljuk be, az utóbbi egy év mindenkiből nagyon sokat kivett és még nem látjuk a végét.
Egy szó, mint száz, fel a bakancsot, elő a poros Magyarország térképet vagy vesd be a Google-t és töltődj, mert rád fér!
