Amikor mentem beiratkozni a főiskolára, megkérdezte a lakcímemet a tanulmányi osztályon egy dolgozó. Illedelmesen válaszoltam: Nemesszentandrás, majd sok szerencsét kívánt. Nem igazán értettem miért. Majd pár hét elteltével sikerült megtapasztalnom, hogy a másik végletet választottam. Míg otthon 150-200 fő élt velem együtt – erről részletesebben itt olvashatsz – , akiből naponta 5-6 személyt láttam, Budapesten egy nap során, ha nem is közvetlenül, de legalább 200 emberrel érintkeztem.
Kis túlzással fákat csak a parkokban láttam, kutyákat csak pórázon, az emberek az utcán pedig nem hogy nem köszöntek, de nem is mosolyogtak rám. Beköltözésünk után 1-2 nappal pedig már kaptam is a jóból: nem járt a metró, mert valaki elé ugrott. Addig azt hittem, ilyen csak a filmekben van. Kis buborékom akkor kipukkadt és bár tény, hogy visszanőtt, legalább a tízszeresére tágult.
Az első egy-két év alatt hirtelen annyi impulzus ért, mintha 10 évvel lettem volna tapasztaltabb. De nem csak a felsőoktatásra gondolok. Szabadidőnk a tanulás mellett vagy néha ahelyett nem állt másból, csak koncertek végtelen mennyiségéből, szabadtéri helyek felfedezéséből. El se akartam hinni, mikor tudatosult bennem, hogy a Sziget Fesztivál helyszíne pár kilométerre van tőlem! Én, aki addig kimaradt minden nemzetközi jóból, hirtelen az indie rock külföldi Kánaánjában éreztem magam. Azt is nehezen dolgoztam fel, hogy évente többször fellép a Kispál és a Borz.
Eleinte nagyon sokat jártunk még haza. A sok történést ki kellett pihenni, de a fővárosban nem volt idő szusszanásra. Ehhez szükség volt az otthon melegére, a biztonságra, a gyerekkor illatára, ami még ott rejlett szülőházunkban, de Pestre már nem jött velünk. A távolsági buszokat átjárta vasárnaponként a főtt étel illata, az anyaparfüm, amiért megérte 6 plusz-mínusz 1 órát oda-vissza utazni és az ember nagyságú bőröndöket végighúzni a városon. A hétköznapok utolsó napjára általában elfogyott a házi koszt, és ha a fagyasztóban sem találtunk semmit, akkor jöhetett a vásárlás: virsli, parizer, zacskós leves, porból készült tésztafélék. A lényeg, hogy mi úgyse tudunk úgy főzni, ahogy Anyu tud, ezért meg se próbáljuk. Néha azért bátrabbak voltunk, a megszokott grízgombócleves helyett eperkrémlevest vettünk le a polcról, és a virslihez nem csak kenyeret, hanem mondjuk sajtos-tejfölös tésztát is ettünk. Bizony, akkor még mindenevő voltam, csak azóta tart ez a húsmentesség, amióta a „városi barátaim megfertőztek vele„.
Emlékszem az első csapatépítőnkre a fősulis szaktársakkal. A Harminckettesek terére mentünk egy kocsmába. A villamoson bemondta a hang, hogy „Blaha Lujza tér”. Elgondolkodtam, milyen szép név, mire a szaktársam megszólalt: „Jó kis nyóc’ker”. Teljesen leizzadtam és a táskámra fogtam, menten menekülni akartam, hiszen a rettegett nyolcadik kerületbe gurult be a villamosunk! Az már viszont nem esett le, hogy a Harminckettesek tere is ehhez a kerülethez tartozik. Később többször felidéztem magamban ezt a jelenetet mosolyogva, amikor sok időt töltöttem a Palotanegyedben, ami ugyebár szintén a „nyóc’ker” része.
Ahogy teltek a hónapok már nem csak a saját megszokott kis társaságunkkal lógtam, hanem elkezdtem nyitni a törzsgyökeres fővárosiak felé. Tőlük többször megkaptam azt a bókot, hogy nekem nincs tájszólásom, ellenben azokat a szavakat, hogy köped, tixó, prósza, zalakocka, hatlapos, csak a bajtársaim ismerték. Ez volt a teszt, így tudtam meg, hogy ki melyik részén nőtt fel az országnak. És néhányszor azzal is bajban voltam, hogy odaérjek bizonyos találkozókra. Ugyanis a Nyugati téren szimplán „az óránál”, a Széll Kálmán tér pedig „Moszkva” becenévre hallgatott.
De persze gyakran hoztuk magunkkal a sleppet, megmutattuk nekik mi fán terem Budapest! 150 forintért furcsa színű shotok, 250 forintért vizezett sörök. Múzeumok? Ja, igen, azok is vannak, de most ne menjünk be, helyette igyunk a Városligetben. Budai Vár? Persze, szép a kilátás, de tudok jobbat: egy körúti kocsma galériája! Csak úgy harsogtuk az „Egészségedre” jelszót, amivel szabadságunkat ünnepeltük. Esküszöm, a vidékről felköltözött egyetemista rosszabb, mint a brit legénybúcsús társaság.
Azóta eltelt pár év – szám szerint 9 -, és eloszlottak az első időszakban kialakult sztereotípiáim. Mert bevallom, voltak, hiszen minden téren nagy az ellentét egy 200 fős falu és egy 1,5 milliós lakosú főváros között. És mostanra elcsendesült körülöttem a korlátlan nyüzsgés is, a körutat leváltották eldugott kis utcák kedves kávézói, a BKV-t a bringa, Anya főztjét pedig a sajátom. Rájöttem, hogy vidékiként is őszintén élvezheted a fővárost, mert itt mindenki számára van egy hely.
