fbpx

Julcsinak a Balaton

A magyar tengertől körülbelül 40 kilométerre nőttem fel, és bár nem lógattam a lábam egyfolytában a partján, mégis balatoni gyereknek tartom magam. Életem meghatározó napjait töltöttem ott családom, osztálytársak vagy épp barátok társaságában.
herczeg design
HIRDETÉS
herczeg design
HIRDETÉS
Balatonfenyves

Gyerekkoromban nyaranta a rokonoknak köszönhetően heteket tölthettem Balatonfenyvesen. Akkor még talán fel se fogtam, milyen szerencsés vagyok! Emlékszem az utazótáskába pakolásra, az izgatottságra, hogy a fürdőruha semmiképp ne maradjon ki, a kocsiútra és arra, amikor megláttam először a távolban tavat. Aztán elkezdtek sűrűsödni a nyaralók meg a fenyőfák, majd végre leparkoltunk, és megérintett a Balaton illata. A kis ház, mely két hétig az ideiglenes otthonom lett, a vízparton volt. Mindössze egy perc szaladásnyira a lépcsőtől, ami után ott volt is volt a végtelen víz. Nem szólt másról soha ez a két hét, csak nonstop fürdőruhában levésről, este sokáig ébren maradásról, rádióhallgatásról és a déli órákban az erkélyen ücsörgésről. A hajam mindig be volt fonva 4 fonatba, Sean Paulhoz hasonlóan, hogy göndör legyen a nyaralás végére. Rengeteg fagyit ettünk és vattacukrot, de ami még izgalmasabb volt, az a trambulin. Felnőtt fejjel már nagyon kicsinek tűnik, de gyerekkoromban azt gondoltam, egészen az ég aljáig ugrálok rajta. Párszor ott volt velünk Dorka kutya is, egy tacskó, akit kevésbé forgalmas útrészeken még én is sétáltathattam! Nagy élmény volt, miután az otthoni házőrzőnk nem volt pórázhoz nevelve. A legtöbb időt azért a vízben töltöttük, addig áztattuk magunkat, amíg kiszívta a bőrünket. Fürödtünk viharban, óriási hullámokkal, de akkor is, amikor éppen szélcsend volt. Mentettük ki sorban a katicákat, gyűjtöttük a kagylókat, csurgattuk a homokvárat, és persze mostuk titokban a bugyikból az iszapot a víz alatt, mielőtt a lépcsőhöz értünk volna.

Esténként szépen felöltözve (vagyis nem fürdőruhában) mentünk sétálni a partra. Volt, hogy beültünk egy pizzázóba, erre úgy emlékszem a mai napig, mint a legjobb program a héten. Aztán megnéztük a naplementét, ültem a padon, és titokban arra gondoltam, ha egyszer barátom lesz, ezt vele meg kell osztani! Ilyenkor mentünk pár kört a bazársoron, ahol egy dolgot vehettem magamnak. A változatosság kedvéért a szuvenír minden évben egy hűtőmágnes volt, amik azóta is őrzik otthon ezeknek a heteknek az emlékeit.

Julcsinak a Balaton
Balatongyörök

Györökön táborozni voltam, ha jól emlékszem, általános iskolában meg még gimnázium alatt is szinte minden második évben. Mindig irigyeltem Szilvási Lajosnak egyik a kötetéből azt a történetet, mikor a két főszereplő megismerkedik egy Balaton – Budapest vonalú vonaton. Aztán rájöttem, hogy Györökön máig tartó barátságokat kötöttem a táborozásnak köszönhetően, úgyhogy nem kell már a regény sztorija után áhítoznom, mert velem is megtörtént. Nagyon nehéz összefoglalnom ezeket a táborozásokat, mert amire leginkább emlékszem valamiért az a menza. Arra már nem, hogy ízlett-e az étel vagy sem, de a közös reggeli susmusolások, hogy vajon mi lesz az aznapi program és ki hol égett le, mennyire hámlik már, az megvan. A tábor helyszínéhez tartozott egy strand is, ami szinte csak a miénk volt. Rengeteget labdáztunk meg cicáztunk a vízben. A számháború is minden évben óriási élmény volt! Félelmet nem ismerve próbáltuk takarni fejünkön a számokat, és megszerezni az eldugott zászlót, hogy nyerjen a csapatunk. Természetesen a tábor alatt a fiúk ezerrel szívatták a lányokat, azért persze oda vissza ment az adok kapok. Utólag le a kalappal a ránk vigyázó tanárok előtt, de tényleg. Volt még egy nagyon emlékezetes éjszakai túra is, a szépkilátóhoz mentünk fel éjjel. Minden évben tudtuk, hogy csak a tanárok fognak minket “ijesztgetni” útközben, de azért úgy csináltunk, mint akik félnek. Na jó, én tényleg féltem. Erről jut eszembe, életem első horrorfilmjét, a 13 kísértetet – legjobb, tudom – is itt láttam! És amit nem hangoztattunk, de minden évben vártuk, hogy vajon kik lesznek a portásfiúk. Bizony, a portásfiúk… Akik elmúltak már legalább 16 évesek, ismeretlenek és titokban a lányokkal csak róluk beszélgettünk. Azonban annál többet, hogy „Szia! Az 5-ös szoba kulcsát kérem” egy kislányos vihogás kíséretében soha többet nem társalogtunk.

Vonyarcvashegy

Vonyarcvashegy a szüleimmel töltött Balatoni hétvégékre emlékeztet. Amikor nem terveztek ott alvós nyaralást, viszont végre együtt a család, ezért egy napot eltölt együtt a vízparton. Ilyenkor korán reggel indultunk, és már délelőtt 10:00 órakor a vízben lubickoltunk. Ez a nap a több réteg naptejről, vízben labdázásról, együtt úszásról, móló utánig kimerészkedésről volt emlékezetes. Ebédre sajtos-tejfölös lángos vagy hekk, utána három! gombóc fagyi, majd alvás a fa árnyékában. Hiszen tele hassal nem megyünk úszni! De ilyenkor nem bántam, hogy csendes pihenő van. A strand zsivaja hamar álomba ringatott, majd egyből felébresztett egy véletlenül rám pattanó labda, utána pedig a víz frissessége. A nap végén csoszogtunk még párat vizes papucsban a tó és a helyünk között, sokat bámészkodtunk, majd elnyaltunk egy utolsó fagyit az indulás előtt. Egy napba is bőven bele lehetett sűríteni a tartalmas balatonozást, és bár nem is igazán történt semmi, mégis ezek a felejthetetlen élményeim közé tartoznak.

Borítókép forrása: Fortepan / Umann Kornél

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek