fbpx

Koncertetikett

Légyen szó most egy olyan témáról, ami az én érzékeny kis lelkem egy oly becses pozícióját foglalja el, hogy az még engem is a megszokottól eltérő viccmentes komolyságra ösztönöz. Mert, ha művészetről van szó, ismerem én a viccet, csak nem szeretem.

Ahogy egyre gányabb „elmútnyócév”-ezni, úgy lassan, de biztosan, a valószínűsíthető negyedik hullám ellenére is egyre indokolatlanabb lesz mindent a Koronavírus általi körülmények számlájára írni. Bár egy-egy korábbi cikkemben utaltam már rá, való igaz, hogy az elmúlt időszakban, ha gyakorolhattunk is valamit, az maximum az alapos kézmosás, a különböző formájú, színű és szagú maszkok helyes viselete vagy az, miként maradjunk otthon anélkül, hogy bárhova is elmennénk. Ezek azok a Soft Skillek, amiket marha gyorsan kellett elsajátítanunk, hogy aztán, ha nem is ugyanazzal a lendülettel, de biztos kiszámíthatósággal szabaduljunk meg majd a legtöbbtől. Helyet szorítva ezáltal azoknak a tulajdonságoknak, amikhez hozzászoktunk, és amiktől valamelyest elszoktunk. Az egyik ilyen például a különböző művészeti formák társas érzékelésére vonatkozik, és egy amolyan „illő” vs. „vaze, kussoljál már, maradj abba, nyomd el magad” végpontok közt húzódó tengelyen mozog. Lehet, hogy az alkotói önkifejezés minél optimálisabb megtapasztalása csak számomra bír különös jelentőséggel, tapasztalataim alapján azonban a nagy és értő általánosság rendre többségben van a zavaró kisebbséggel szemben. Épp ezért a következő „ezt igen – ezt légyszi, ne” szekcióban igyekszem majd olyan viselkedésmintákat felsorolni, amik bármely átlag kultúrafogyasztó számára bosszantók lehetnek. Noha listám egy nemrég meghallgatott koncerten tapasztaltak nyomán született, általánosítva azonban érvényes minden egyéb csoportos műtapasztalási formára, legyen szó moziról, kiállításról vagy színházról.

Irreleváns auditív megnyilvánulások

Hejehuja, csuhajja, ákombákom, reccs, ropp, csrrrrr, durr, stb. A felsorolás a végtelenségig folytatható, voltam tanúja már a legtöbbnek, az ütemtelen füttyögetéstől egészen a mindig csak egy nagyon picit, de legalább konstans pont nem jókor tapsikolásig egyaránt. Az engem frusztráló tényezők közül még ez a leginkább megbocsátható. Hiszen kiindulópontja legtöbbször az alkoholtól felszabadult célszemély gátlásmentes lelkesedése, a hangulattal történő egybeolvadás egyfajta megnyilvánulása. Csakhogy, ami számunkra két vodkaszóda után a hangulattal történő egybeolvadás, könnyen lehet, hogy egy külső szemlélő számára nem több állatias óbégatásnál. Ez otthon, a négy fal közt még csak-csak, egy eltérő komfortzónájú emberek által látogatott eseményen azonban már inkább kockázatos, ha nem egyenesen életveszélyes. Megvan a maga helye a tapsnak is, ha például látunk egy szúnyogot, nyugodtan préseljük csak agyon. De amennyiben zavaróvá lesz funkciótlan kezünk, válasszuk inkább a néma árnyékbokszot, a spanokra történő mutogatást vagy épp zsebeink ölelő oltalmát.

Duma

De nem az az „elmegyek piáért, hozzak valamit?” vagy „van egy szál cigid, eskü megadom.” típusú rövid, lényegre törő információáram, hanem az a szűnni nem akaró, konstans pofázás, amiről mindig az órák éjszakai kattogása és prüntyögése ugrik be. Amikor még a főváros kellős közepén is teljes csend honol, minden adott a tökéletes relaxációhoz, csak épp mást sem hallok, mint a falra akasztott óra halk, mégis éles vekerését, hogy aztán legalább fél órán keresztül képtelen legyek a nyugodt alvás általi feltöltődésre összpontosítani. Persze egy ilyen időszak után fontos bepótolni azt, ami elmaradt, felzárkózni, érdeklődni, és életet vinni némiképp elszemélytelenedett társas kapcsolatainkba, de feltaláltak már erre alkalmasabb helyeket és módokat. Ott vannak például a parkok, a nappalik, az éttermek, az utca, egy random hely bárhol és bármikor, ami nem egy koncert vagy mozifilm. Ezek mind olyan helyek és alkalmak, ahol zökkenőmentesen érdeklődhetünk a társaságunk tagjaival kapcsolatos tudnivalókról, spórolunk magunknak némi pénzt, megkönnyítjük és zajmentessé tesszük a diskurzust, ráadásul az olyan kultúrsznobokat sem zavarjuk, mint amilyen például én vagyok.

Testmozgás

Kevés felemelőbb dolog történhet egy koncerten annál, mint mikor egyszerre lép minden láb, a tömeg széles egésze pedig rácsatlakozik az előadók által teremtett atmoszférára, megértik szándékukat, ez a közös összhang pedig extázissá lesz. Nagyjából ilyenkor, de maximum néhány perccel később szokott eszébe jutni valakinek általában az első sorból, hogy akkor ő most elmegy piáért, rágyújt egy cigire vagy megsétáltatja a kutyáját. Mindezt azonban csak a sűrű embertömegen való sikeres áttörést követően tudja abszolválni, az útját álló akadályok közül pedig az egyik mindig pont én vagyok, aki épp csukott szemmel toporogva igyekszik magába fogadni a tapasztaltakat. Szükségleteim persze nekem is vannak, ahogy én is ugyanúgy törekszem ezek megfelelő kielégítésére. Szomjunk oltásának azonban van kényelmesebb, mások számára is kevésbé zavaró módja. Egy koncepciózus koncert eleji pozícióválasztással, optimális távolságra a pulttól, az illemhelytől, és a dohányzásra kijelölt helytől, például könnyen megspórolhatjuk magunknak azt a hadműveletet, hogy egyszerre huszonhét korsó sörrel kelljen átakcióznunk magunkat a tömegen, ezzel nemcsak egy csomó szitkozódást, de jelentős mennyiségű malátalét megspórolva.

Amit igen, sőt…

Bármi, ami a fent leírtakkal ellentétes. És nem, nem azért, hogy legközelebb kevésbé legyek elfoglalva azzal, hogy miként ne csesszem fel magam egy másfél órás happening minden második percében. Hanem mert a művészet minőségtől függetlenül az alkotó egyfajta belső megnyilvánulása, az általa tapasztaltak sajátos megragadása és értelmezése. Intim, önreflexív és őszinte, minek folytán teljesen vadidegenek előtt nyílik meg, és még ha kap is érte némi pénzt, mégiscsak az a legelvárhatóbb minimum, hogy teljes figyelmünkkel és maximális koncentrációval tiszteljük meg befogadókként ezt a bensőséges aktust. Úgy a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek