2020. november 19-én jelent meg első cikkem e remekbeszabott magazin hasábjain, lelkes olvasóink és drága szerkesztőtársaim legnagyobb örömére pedig első próbálkozásomat azóta megannyi király és még királyabb, szellemes és még szellemesebb karaktervetés követte. Volt itt minden, mint valami búcsúban, tematikus filmajánlók, saját tapasztalatokon alapuló életmód tanácsadó szösszenetek, kulturális kérdéseket feszegető firkálmányok, saját testemen végrehajtott teszteket összefoglaló karakterorientált tákolmányok.
Ez utóbbiak esetében közös, hogy kellő lustasággal és az újságírás iránti elköteleződés teljes hiányában legtöbbjüket gond nélkül tudtam volna elkummantani, nem kevés fáradtságot és macerát megspórolva ezzel nekem, magamnak, illetve személyemnek. Elvégre kinek tűnt volna fel, ha gyorskajás kísérletem adatait csak úgy lazán összelopkodom a netről vagy a kanapén fetrengve vakkantok össze valamit arról, hogy mennyire szívás pasiként női dolgokat művelni? Senkinek, még ha nem is cselekedtem ekképp. Nosztalgiagyanús győri ejtőzésünk esetében pedig a potenciális megúszás annyira nem merült fel, hogy nagyon. Még annak ellenére sem, hogy az ott eltöltött évek során elraktározott emlékképekből gond nélkül tudtam volna összerakni fejben a világ legizgalmasabb és legkalandosabb városfelfedezős túráját.
Elég volt néhány kanyar itt, meg egy-két forduló ott, hogy áldjam az összes eget és földet, amiért az elmismásolás helyett a tettek mezejére léptünk, mert csakhamar be kellett látnom, hogy a feleségem számára rögtönzött ügyefogyott túravezetés szöveges szekciója kilencven százalékban arról szólt, hogy milyen változatos helyeken és módokon ittuk le magunkat anno. Ami, ha lelkemnek mégoly kedves és simogató is, turisztikai értéke a nullához konvergál, főleg akkor, ha frissházas felnőttfejjel, örök fanyalgóként kénytelen vagyok elismerni, hogy Győr odalátogatók preferálta belvárosi része milyen elképesztően össze van rakva.
Ha az éppen aktuális felújítások itt-ott bele is rondítanak a városképbe, a macskaköves Baross útról nyíló, mediterrán hangulatot idéző apró kisutcák, a Rába folyó mentén elterülő partszakasz, az épp csak a Dunakapu tér fölé magasodó Nagyboldogasszony-székesegyház bármelyike tökéletes képeslapba illő helyszín. Mindezt úgy, hogy minden igyekezetem szerint azon voltam, hogy személyes érintettségem a lehető legkevésbé torzíthasson szakmai objektivitásomon.
Talán az esztétikai magaslatoktól, talán az alacsony tápanyagbeviteltől szédelegve, mindenesetre a tekintélyes mennyiségű menetelés után a Széchenyi térre kanyarodva a Pálffy étterem teraszán szándékoztunk korgó éhségünktől megszabadulni. Elhelyezkedése miatt az egység felel a helyi gasztronómiai vonatkozású Insta- és Facebook bejegyzések kilencven százalékáért, így kellően nagy elvárásokkal ültünk le a tér mentén elterülő árnyékolt részen. A meglőtt és szétszerkesztett képek alapján a csekélynél is kisebb mértékben lehet csak releváns következtetéseket levonni az ízekről, nem úgy egy személyes tapasztalaton alapuló beszámolót olvasva. Így aztán elég, ha annyit mondok, a megrendelt, kézhez kapott, és szájam útján gyomromba küldött hamburger a klasszikus ketchup-mustár kenettel érkezett, amik csalogatóan terültek szét a két édeskés zsemle közé szuszakolt és tökéletesen barnára sült húspogácsán. A hozzá rendelt pizza a szélén ugyan kevésbé buborékos, mindenesetre vékonytésztás, könnyed paradicsomszószos, sajtos, sonkás kategóriát képviselte, a kóla pedig Coca volt. Jómagam a „nem múlhat el sós édes nélkül” elvet vallom, mely az elfogyasztott étkeket követően egy darab könnyű, sós-karamellás sajttortát, valamint egy óriási, ropogós tésztalapok ölelte krémest jelentett a Kuglóf Cukrászda kellemes teraszán.
A kötetlen, szigorú ütemterv nélküli ejtőzés egyik elkerülhetetlen velejárója, hogy idővel, ha nem is unalmassá, de mindenképp monotonná válik, jelezvén, hogy eljött az utolsó látnivalók útba ejtésének az ideje. Így látogattunk el végül az impozáns Zichy-palotához, a Batthány térre, és a Dunakapu térre.A Vasúti pályaudvar felé még arcul csap a város 750. születésnapját öles betűkkel és számokkal jelző Polgármesteri Hivatal, minek oldalában megpihenve adódik lehetőségünk arra, hogy kiértékeljük a mögöttünk álló néhány óra tanulságait. A nyári kánikulától és a lábainkba pakolt kilóméterektől fizikailag kissé megzuhantan, szellemileg azonban emelkedetten.
Van az a típusú félelem, amit én most jobbhíján nosztalgiafélsznek fogok hívni, amikor ódzkodunk egy rég látott film újbóli megtekintésétől, egy fiatalként próbált étterem ismételt meglátogatásától vagy egy rég körbejárt hely újfent felkeresésétől, mert szeretnénk, ha az itt megtapasztaltakon nem csorbítana egy esetleges szerencsétlen új tapasztalat. Győr nekem nem pusztán a város, ahol különböző módokon és gyakorisággal részegedtem le valami alsópolcos löttytől, hanem életem egy jelentős helyszíne, mely fontos építő köve annak, aki ma vagyok, személyiségem egyik fő tartó pillére. Így, ha félsz nem is volt bennem attól, hogy a fiatal éveimben itt tapasztaltak egy csapásra lesznek silánnyá, nehezen tudtam elképzelni, hogy a némiképp megfakult emlékeim által támasztott magas elvárásaimat képes lesz majd megugrani. És noha nem túl maxos gasztronómiai élményünk meg is tett mindent azért, hogy némi tétova rezgés után a földre hulljon a léc, a talpunk alatt lévő kövek, az oldalunk mentén húzódó falak, a néhol árnyékot adó épületmagaslatok, és mindezek együttese összességében azért csak feladta a leckét a soron következő állomások mindegyikének.
