Mikor és hogyan kezdődött nálad a túrázás szeretete?
Az egyetem alatt jött, ahol egyből teljesítménytúrával kezdtem. Előtte nem vettem részt ilyen szervezett eseményen. Az egyik szobatársammal elmentünk a Börzsönybe, ami nagyon tetszett, bár nem tudtuk végig csinálni: télen, egy 50 km-es éjszakai túrán indultunk. Az az érzés, amikor nálad idősebb emberek mennek el melletted… akkor jöttem rá, hogy én is ilyen kemény akarok lenni. Ugyanis előtte azt hittem, hogy képes vagyok erre. Ezt követően már folyamatos résztvevői voltunk ezeknek a túráknak. Engem nagyon elkapott a feeling: egyrészt, hogy csak rajtam múlik a siker, másrészt, hogy a természetben sohasem csalódok. Majd megismerkedtem az Országos Kékkör kihívásával, amellyel az egész országot végig lehet járni. De ehhez azért több idő kell, és valahogy sosem fért bele, de a természetjárás szeretete valahol itt kezdődött.
Mi billentett végül át, hogy bevállaltad a kékkört?
Az elmúlt időszakban nagyon rosszul éreztem magam. Nem mondom, hogy csak a Covid, de az, hogy haza kellett költöznöm például, az megviselt. Én szeretek emberek között lenni, és ez eléggé megszűnt ekkor. Elment a munka területén is a motivációm és elkezdtem agyalni, hogy mit kellene csinálni, ami kicsit kiszakít. Már régóta a fejemben volt, hogy vagy meg kellene csinálni a kéktúrákat egyben, vagy pedig az El Caminót. A vírus miatt végül elvetettem a kiutazást, és gondoltam a kék körnél senkit sem fog érdekelni, hogy bóklászok az erdőben (nevet). Tavaly ősszel kezdtem el ezen jobban gondolkozni és a főnökömnek is jeleztem, hogy úgy érzem változásra van szükségem. Tavaszra kirajzolódott, hogy ha vége a Covidnak, akkor biztos elindulok. Egyszerűen azt éreztem, ez az egyetlen megoldás.
Hogyan készültél fel az útra?
Volt egy olyan terv, hogy majd jól ráedzek, de ez végül kicsit háttérbe szorult, bár futni évek óta futok rendszeresen. Annyi volt a biztos pont, hogy azok a felszereléseim, amik fél éven belüliek, azokat jobban ki akartam próbálni, ezért ilyen 2-3 napos túrákra mentem. Olvasni viszont sokat olvastam a témában: például Camino Steve blogját, aki nagyon sok tanácsot ad a hosszútávú túrázáshoz, mire érdemes odafigyelni, vagy hogyan készüljünk fel egy ilyenre. Ez alapján kezdtem el a tervezést a felszerelés tekintetében is: egy 10 kilós hátizsákkal vágtam végül neki az útnak.
Mire érdemes figyelni?
Ami a legfontosabb, hogy tervezd meg. Nem mondom, hogy nekem minden pontról pontra ki volt számolva, mert például szállást, egyet sem foglaltam, aminek az lett az eredménye, hogy 66 napból 36-ot sátraztam, és volt, hogy a szabad ég alatt éjszakáztam. Az alap tervezésem az volt, hogy 30 kilométert teszek meg naponta, mégis majdnem napi 40 lett az átlagom. A legfontosabb, hogy például ismerd a felszerelésedet és nem árt az erős motiváció sem. Nekem elég nagy önbizalmat adott, hogy képes voltam rá. Nem vártam nagy megvilágosodást a végére, de büszke voltam, hogy elterveztem valamit, és végig is vittem.
Mi volt a legnagyobb kihívás benne?
A fizikai részétől ugyan féltem, de nem volt vele kifejezetten sok problémám. Inkább attól tartottam, hogy mentálisan nem leszek rá képes. A folyadék és az ételpótlás volt kihívás talán, mert hajalmos voltam keveset enni és inni. Illetve tavaly október óta nem eszem húst, így ezt is bele kellett kalkulálni. Sajnos nem mindig sikerült jól beterveznem és volt, hogy 15 km-t mentem úgy, hogy a vízhiány miatt kiestek részek. Ez később már fizikailag és érződött rajtam és nyűgös is voltam emiatt. Ezt leküzdeni és ezen túllendülni, valamint ebből tanulni, hogy ezt tudatosítani tudd a végéig az elég nagy kihívás volt.
Volt olyan, hogy azt érezted feladnád?
Ijedelem volt inkább, de az, hogy feladjam, az nem jutott eszembe. Úgyis gondolkodtam, hogy bármi történik – a maradandó sérülést leszámítva-, nem adhatom fel. Úgy csináltam a kört, hogy Baja mellől indultam, először az alföldi részt, majd az Országos Kéktúrát csináltam végig és úgy csatlakoztam rá a Dél-Dunántúli szakaszra. Zalakaros körül meghúztam a lábamat, ami be is dagadt. De ekkor már csak egy hét volt hátra, hogy haza érjek, így végül ilyen lábbal mentem végig. Inkább mindig próbáltam elterelni a gondolataimat a fájdalomról. A túra első pár napján volt inkább olyan, hogy igazán megijedtem, hogy fel kell adnom. Rögtön az első nap például egy rossz alsónadrág választás miatt, úgy kidörzsöltem a combomat, hogy alig bírtam lépni. Ezt követően elkezdtek dagadni az Achilleseim, annyira, hogy a harmadik napon cipőt is kellett váltanom. Hiszen az Alföldön nem jó a bakancs, inkább a futócipő. Féltem, hogy több hetes pihenőre kényszerülök, de aztán pár nap alatt szerencsére szinte el is múlt.
Teljesen egyedül mentél?
Igen, ahogy terveztem is, bár sokan kérdezték, hogy ha az a problémám, hogy sokat voltam egyedül, akkor miért akarok magányosan elvonulni az erdőbe. De nagyon jól éreztem magam a természetben. Illetve feltöltött, hogy az utam során találkoztam helyiekkel, túrázókkal, volt, hogy szakaszokat teljesen idegenekkel mentem együtt. Nővérem is csatlakozott hozzám két napra. Néha jól esett beszélgetni, de volt, hogy jobb volt több napot magányosan menni.
Lelkileg voltak felismeréseid a végére? Mit kaptál az úttól?
Azt talán, hogy az az életforma, amit éltem, vagy, ami addig fontos volt, az nem az. Az anyagias világ, a verseny, hogy letapossuk egymást az eredményekért…pedig közben mi a fontos? Nekem az erdőben annyi volt a szempont, hogy legyen étel, víz, és tudjak hol aludni. Élveztem a kint létet, a pillanatokat, csodálni a panorámát. Végre nem volt semmi nyomás rajtam, sem munkahelyi, sem magánéleti, csak a minimális szükségleteimet kellett kielégítenem és teljesen boldog tudtam lenni így is.
Végül is akkor megkaptad, amiért mentél
Meg, nagyon is. Már igazából nem is biztos, hogy volt igazi erős külső nyomás az életemben az utóbbi időszakban, de mégis a gyomromban éreztem ezt a nyomasztó érzést. Lehet, hogy már magamnak generáltam ezt, de mostanra teljesen eltűnt. Csak azáltal, hogy felállítottam magamnak egy célt, egy kihívást, megterveztem azt, és végig is tudtam vinni. Ez a boldogság és ez a szabadság érzés meg is hozta a kedvem a folytatáshoz.
Akkor már meg is van a következő cél?
Vannak ötleteim, kinéztem pár útvonalat, ami ugyan nem ilyen hosszú és inkább hegyekben lennének. Néztem egy korzikai túrát például, és az El Caminóról sem tettem le. Voltak ugyanis egy szállásom a kéktúra közben egy idős hölgynél, amikor együtt reggeliztem a többi vendéggel, akik mind túrázók voltak. Más-más korosztály, akikkel mégis jól kijöttünk egymással és megismertük kicsit egymás történetét, az El Caminót valahogy így képzelem el.
