Szinte éppen egy éve értem haza Indiából, mégis ebben a gyerekcipőben járó őszben olyan, mintha egy részem kint maradt volna, onnan üzen haza. Teszem a dolgom, a kávét már inkább melegen iszom: engedem, hogy az ősz üzenete megérkezzen hozzám.
India után megállt az életem. Nem tudtam onnan és úgy folytatni, ahogy előtte volt. Ebben nincs semmilyen spirituális pátosz, egyszerűen nem tudtam.
Majdnem egy évet töltöttem vidéken, Zalában, ahova 16 év után költöztem újra vissza. Most nem erről szeretnék írni, hanem éppen az újbóli visszaérkezésről Budapestre.
A kihívásról.
Nem hiszem, hogy bármi is személyes lenne, mindenkivel megtörténik minden – ezt tanítják folyamatosan a klienseim, mégis, annyi szubjektívum van benne, hogy most én fogalmazom meg ezeket a sorokat.
Történetek jutnak eszembe, abból látom, hogy öregszem, hogy már szívesen mesélem el őket, pusztán a mesélés kedvéért, nem vágyok semmilyen nagy reakcióra. Bízom abban, hogy más is rezonál vele, talán megmozdít valamit, tovább gondolódik, érződik, folyik a másik emberben. Nekem ez az alkímia.
A kihívás, ami előttem van, hasonló az őszhöz: hogyan tudok megállni?
A nyár, a meleg nem csak a testet, a szellemet is fűti, nagyobb a mozgásigény az év derekán. A szeptember más. Már nincs erre szükségem, készülnék valami másra – talán a télre, de a telet a korszellem nem kedveli. A lassú, a befelé forduló, az öreges, visszahúzódásra és megújulásra készülő. Ellentétes az örök fiatalság, az örök nyár és tavasz illúziójával. A zajjal, a csinálással.
A megállás, a csend nem negatív szavak, csak rájuk ragasztottuk. A megállás nem jelenti a mozdulatlanságot, a csend sem a hangok hiányát. Belső állapotok.
Nagy szerencsém van, mert emberekkel dolgozom. Minden nap többször meg kell állnom, bele kell lépnem a csendbe, mert onnan figyelek munka közben. Gyakorlatommá vált, és éppen ezért érzem, hogy most, ősszel nagyobb szükség van rá, és ebből a nézőpontból érzékelem azt is, hogy sokszor mennyire nehéz.
Kaptunk egy programot. Nem csak én, szinte mindannyian. Azt a programot, hogy akkor érünk valamit, ha jó fogyasztók vagyunk, és a fogyasztáshoz jól kell termeljünk. Mikor megyünk előre, mikor mindenre figyelünk, benne vagyunk a közösségi média vérkeringésében, tele vagyunk vágyakkal, álmokkal, to-do listekkel, határidőkkel, teljesítmény-optimalizálással. Naponta annyi inger ér minket, amivel az idegrendszerünk, az elménk már nem nagyon tud mit kezdeni. Kicsit olyan ez, mint a belső világunk globális felmelegedése. Mikor érzem a megállásra, a csendre hívó belső hangot, nem pusztán megállni nehéz. Hanem utána kibírni a csendet. Meghallani a kérdéseket. Szembesülni. Az életünk zajos, kint is, bent is – ez innen Budapestről még inkább érződik. Ez a zaj sok mindent eltakar, a rohanásban elmosódott táj sem látszik élesen.
Ahogy megállok, körül kell néznem belül is. Honnan jöttem, merre tartok. Ilyenkor van itt az aratás ideje.
Egy találkozás és egy beszélgetés van itt velem.
India előtt találkoztam Mustó Péter jezsuita szerzetessel egy délutáni beszélgetésen és rövid közös csendes gyakorlaton. Mikor szeretnék megállni és ez nehézséget okoz, kibillent az egyensúlyból, egyszerűen nem megválaszolható kérdéseket vet fel, eszembe jut ez a délután. Ahogy ültünk egy kis csoporttal, pár érdeklődő, kereső ember, és ez a kis öreg, szinte áttetsző lény a csoport közepén, akinek már nem kell beszélnie a csendről. Akinek füle van hozzá, meghallja abból, ahogy jelen van. Ő már nem akar kitölteni semmit, nem akar bizonyítani, elégnek látszani, csak létezik. Azt mondja, csendben születik az élet. Elhiszem neki, érzem, hogy ahonnan ezt mondja, igaz. Amikor elköszönök tőle a csendes meditáció után, azzal bocsát utamra, mintha tudná a titkom – “tudod, néha nehéz kibírni, de az élet valóban a csendben születik”.
Ezzel készítem magam az őszre, az alkotó, formáló csendre.
“Természetes igények
A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik.
A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.
Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.”
~ Weöres Sándor – A teljesség felé (részlet)
További értékes gondolatokért kövesd Vági Zsolt szakmai Facebook oldalát.
