A 18 órás autóút után nem vágytunk másra, minthogy végre kipihenhessük magunkat és újult erővel vágjunk neki az új életünknek. Azonban a sors úgy gondolta nem kínál tálcán semmit, helyette harcoljunk. Részletekbe nem mennék, hogy mit is éltünk át az első naptól kezdve egészen mostanáig 3 hónapon keresztül, de annyit elárulok, hogy embert próbáló napok, hetek, hónapok vannak mögöttünk, mind fizikailag, mind lelkileg. Költözések, munkahely váltások, egészségügyi problémák, érzelmi hullámvasutak, küzdelmek önmagunkkal és egymással.
Falak omlottak le, és épültek fel.. Életünk talán eddigi legnehezebb harcát vívtuk/vívjuk. Voltak és még vannak is nagyon mély, könnyekkel teli pillanatok, de ahogy eddig is, ezután is felhúzzuk egymást a padlóról, mert tudjuk, hogy nem adjuk fel olyan könnyen, csak, mint mindenhez, az itteni élet kialakításához is idő kell.
Első körben, ami a legfurcsább az a holland nyelv. Mindketten angolul beszélünk, amivel szerencsére az első perctől kezdve semmi gond nincs, bárhova mentünk eddig mindenki szó nélkül váltott angolra és volt a segítségünkre, de tudjuk, hogy hamarosan bele kell kezdeni a nyelvtanulásba, ha szeretnénk elérni valamit. Az egészségügyi rendszer is okozott némi fejtörést és szerintem még fog is nem keveset.
Csak egy példa: lehet mi magyarunk sem végzünk éppen kimagasló helyen, ha az egészségügyről van szó, de mióta az eszemet tudom soha nem fordult olyan elő, hogy elég súlyos derék fájdalommal, amikor már menni alig bír az ember, elzavartak volna a sürgősségiről, mondván először hívjam fel a háziorvost. Na, ez itt sajnos megtörtént. Szeptember végén nagyon csúnyán felfáztam, már véres volt a vizeletem is. Mivel nem szeretek gyógyszert bevenni, így Ádám rögtön össze is állított nekem egy esszenciális olajokból álló kúrát. Már az első nap végére jobb volt. Mi nők tudjuk, hogy egy felfázást csakis ágyban, melegen betakarózva, sok folyadékkal lehet átvészelni. Azonban nekem menni kellett dolgozni… Rosszabb lett. Tudtam, hogy ez nem játék, mert később súlyos következményei lehetnek, ezért eldöntöttem, hogy kiveszek pár nap betegszabit.
Azonban a sors gyorsabb volt és megelőzött. Küldött nekem mellé egy iszonyatos fájdalmakkal járó derékfájást. Nem volt mit tenni, bementünk a sürgősségire, gondolván megnéz egy orvos és felír egy antibiotikumot. Nem akartam beszedni, de már olyan erős fájdalmaim voltak, hogy Ádámnak kellett segíteni felöltözni. Végül nem kaptam semmit, mert nem, hogy orvos nem látott, a kezelőig sem jutottam, mert az ügyeletes recepciós szépen hazaküldött annyival, hogy ha van biztosításom, akkor hívjam fel először a háziorvost, ha nincs, akkor visszajöhetek, de akkor bizony zsebbe nyúlós lesz a dolog. Akkor hirtelen nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Volt mindkettő…
Annyit tudtunk tenni, mivel nem múlt sem a derékfájdalom, sem a felfázás, hogy elmentünk egy közeli orvosi rendelőbe, hogy vegyenek vizeletet mintát. Már nem érdekelt fogok-e fizetni vagy sem, csak tudjam nincs semmi komoly bajom. Szerencsére nem volt nagy baj, így pár napot itthon maradtam és kipihentem. De belegondolva, hogy egy olyan országban élünk most, hogy ahol betegnek sem szabad lenned, egy picit elszomorító. Amik viszont ennél is sokkal nehezebbek, jó munkát találni és lakást kibérelni. Nagyon nem egyszerű.
Teljesen más törvényei vannak az országnak, és sajnos nem mondanám, hogy megkönnyítik a helyzetünket. Ehhez hozzájön még, hogy a covid miatt itt is szigorúbb szabályokat vezettek be, aminek talán az egyik legdurvább része, hogy éttermek, kávézók, pubok illemhelyiségébe csakis kizárólag oltási kártyával vagy negatív teszttel mehetsz be. Ez akkor a legkellemetlenebb, amikor nőként felfázol és minden 10. percben a wc-re kell szaladnod, majd az egyik gyorsétterem bejáratánál közlik veled, hogy az új rendelkezések szerint az a „rules”- szabályok –, hogy nem mehetsz be a mosdóba csak akkor, ha rendelkezel QR kóddal. Igen tudom, most sokan felteszitek a kérdést, „miért panaszkodunk, hiszen mi döntöttünk a költözés mellett”, a válasz egyértelmű: mert itt minden nehézség ellenére jobb az élet. Hollandia egy nagyon élhető ország, tele lehetőségekkel, csak időt kell adnunk magunknak, hogy kilépjünk a komfortzónánkból.
A rossz dolgok mellett azért akadnak bőven jók is. Nemrég volt kint nálunk Ádám anyukája. Fantasztikus 3 napot töltöttünk együtt, miközben felfedeztünk Hollandia szebbnél szebb városait. Amikor csak tehetjük nagyokat sétálunk, még mindig hihetetlen számunkra, hogy bárhol járunk víz és park van mindenütt. Szépen lassan kezdjük felfedezni a környéket. Annak ellenére, hogy voltak negatív élményeink, nagyon kedvesek és segítőkészek az emberek. Rengeteg tervünk van a jövőnket illetően, éppen ezért nem szeretnénk még most rögtön feladni.
Lehet, most egy picit nehezebb, és igaz, hogy elég kemény és embert próbáló volt az elmúlt pár hónap, de megtanultuk, hogy minden kihívás egy megerősítés. Megerősítés abban, hogy mi okkal vagyunk most itt. Megbeszéltük, hogy el kell engednünk az összes dühöt, ami bennünk van, és továbbra is ápolnunk kell a lelkünket és az álmainkat. Tudjuk, hogy bármilyen akadályt is tett most le elénk az élet, nem engedhetjük meg magunknak, hogy összetörjünk, mert abban biztosak vagyunk, hogy nem nekünk való az a padló. Felszívtuk magunkat, felálltunk, mert megígértük magunknak, hogy megtoljuk ezt a 2 hónapot, ami még maradt ebből az évből, hogy aztán újult erővel tudjunk nekivágni a következő évnek.
Nemsokára újból jelentkezem a befejező résszel…lesz mit mesélnem Nektek!
Az előző rész itt olvasható.
