Újrakezdeni mindig nagyon nehéz, s ha a váltások gyorsak és radikálisak, megeshet, hogy bizony egyik pofonból fordulunk a másikba. A végére pedig már azt sem tudjuk, hol is vagyunk, és hol hagytuk el a lelkünket igazán – ha még egyben van, ugye.
Talán ezért is vágyunk vissza mindig a múltba. Otthagytunk valamit, és az élet, vagy mi nem engedjük, hogy utolérjen.
Mert néha olyan hirtelen történnek a dolgok, hogy nem mindig van időnk megemészteni, mi is történt velünk, hol is vagyunk éppen. A nagy fizikai váltások még nagyobb érzelmi váltásokkal járnak kéz a kézben, és épp ez az, amely megnehezíti ezt az egészet, persze, csak akkor, ha olyan a személyiségtípusunk. Van, akinek az se kottyanna meg, ha a NASA kilőné az űrbe.
Nem véletlenül mondták a régi indiánok: „ha elfáradtál, állj meg, és várd meg, míg a lelked utolér”.
Nos, azt hiszem, hogy most pont ezt kellene tennem. Érzik rajtam, akik ismernek, és akiknek fontos vagyok, hogy most kapkodás és sietés van, hajtanám, űzném, elégedetlen vagyok, sietnék, kipörgetném, de nem tudják miért.
21. századi formában tanácsolják nekem a fenti gondolatot. „Nyugodj meg, várj ki!”
Azonban, erre nem vagyok képes. Nem álltam sorba, mikor az elégedettséget és a türelmet osztották. Ahhoz viszont túl sok „tálentumot” kaptam, hogy felálljak különböző padlókról, és más lehetőségeket találjak abba az irányba, amerre szeretnék menni, viszonylag rövid időn belül.
Hogy ez áldás vagy átok?
Hatalmas áldás, gondolom mindenki rávágná csípőből.
De nem olyan biztos ez….
Az emberek két típusra oszthatók általában a krízishelyzetekre való reagálás szempontjából.
Az egyik típus, amelyik összeroskad, atomjaira hullik, nem tud felocsúdni sem, sajnálja és sajnáltatja magát.
A másik típus, amelyik egyfajta azonnali válságmenedzsmentbe kezd. Bekapcsol a túlélő üzemmód, szervezkedik, pályázik, nem esik össze, tartja magát, önmagáért vagy a családja kedvéért. Kívülről csak azt látni, hogy pörög, nem látszik, hogy megrázta volna, ami történt. Pedig belül évődik, vívódik, őrlődik magában szüntelen, hogy vajon jól döntött-e éppen akkor, és vajon, mi lesz ezután.
Ki lehet találni, melyik típusba tartozom. (Bár tény, régen az első csoportban voltam.)
Pedig tényleg olyan jó volna megállni, végig gondolni mi is történt, merre tovább, olyan jó lenne megemészteni mindent. Jó volna időt hagyni magamnak. „Hagyni elengedni”. Hagyni átfolyni azt a jó nagy adag érzelemkupacot, amely felgyűlt az évek, hónapok során. Fújni egyet, és tényleg bevárni a valahol egy ág által rongyosra tépett lelkünket. Hogy aztán később legyen affinitás észrevenni az új helyzetben rejlő jó dolgokat.
De sajnos, a fenti két megküzdési mód egyike sem éppen az, amire a bölcs öreg indián gondolhatott. Mert mit is mond ő? Azt, hogy merd beismerni, hogy „most egy kicsit elfáradtam, ezért megpihenek”. Mert az ég világon semmi sem fog történni akkor, ha nem teszek egy ideig semmit, hanem kivárok. Nem önsajnálattal! Hanem csak úgy, békében a helyzettel. S amíg várok, addig is jól vagyok magammal.
Mert néha nem cselekedni jó, ahogy Lao Ce-Tung is írt róla.
Bár nem tőle, de olvastam régebben én is a nemcselekvés előnyeiről, és ezzel kapcsolatban Laurence Shorter karrierje mélyen belém égett. Sokfajta dolgot csinált ugyanis, de nem igazán találta meg azt, amit valójában keresett. Aztán egy élmény hatására megváltozott az élete, megírta első sikerkönyvét, mellyel kampánykörútra indult. Az útról hazatérve aztán ismét nem tudott magával mit kezdeni. Az ő szavaival: „elfáradtam, cinikus és apatikus lettem, nem akartam semmit csinálni.” Egy barátja javaslatára három hónapig nem csinált semmit. Átadta magát annak az érzésnek, hogy semmit nem akar csinálni. Úgy érezte, sokkos állapotban van, zsákutcába került. Aztán egyik nap spontán elkezdett képregényeket rajzolgatni, és tetszett neki. Ott és akkor rájött, hogy milyen fontos, hogy előkészítsük a terepet, megálljunk és várjunk. Várjuk, hogy létrejöjjön valami új dolog. A lusta guru című könyvében ezt írja: “a túlélésért sok mindent meg kell tennünk, de ahhoz, hogy valami igazán fontosat csináljunk, az szükséges, hogy ne csináljunk semmit.”
Norvégia a természeti szépségén kívül sohasem volt igazán a szívem csücske, most mégis hiányzik, és bár Németország ezen része valóban gyönyörű, nem tudja jelenleg háttérbe szorítani a norvég élményeimet.
Sokat gondolok az ottani emberekre, akiket megismertem, kalandokra, amiket együtt átéltünk (bár tény, nagyrészük nem norvég volt, hanem német). Nem zártam le magamban, túl hirtelen lett vége. Mint a pingpong labda csapódtam egyik országból a másikba, így ilyen állapotban most túl sok konklúzióval sem szolgálhatok, maximum a magam számára, mivel érzem, hogy most nem tudom befogadni az újat még.
Megpróbálok karácsony alkalmával nem csinálni semmit. Ki tudja, lehet, hogy szilveszter éjjelén felkiáltok majd: heuréka.
S ha nem megy majd egyedül ez a nemcselekvés?
Odaülök egy kutya mellé, majd ő megtanítja.
Keressétek fel Judit blogját is.
