fbpx

Különös barát a magány

Még nyáron lapozgattam Az elveszett lélek című könyvet, amit egyik barátnőm polcáról emeltem le. A történet egy folyton utazó üzletemberről szólt, aki miután a következő idegen országban ébredt, belenézett a tükörbe, és nem emlékezett arra, hogy ki ő.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Nem tudta hol van, sőt azt se, hogy hívják. Ezért fogta magát és elköltözött egyedül az erdőbe, épített egy faházat, körbevette magát a természettel, leült egy székre, és várt. Tudod, mire? A lelkére. Azóta sokszor eszembe jut ez a történet, főleg mikor épp a-ból b-be szaladok elintézni valami egyébként teljesen nonszensz dolgot, amiről azt gondolom, hogy általa több vagy jobb leszek.

Tavaly november környékén jelentkezett egy elég erős fájdalom a nyakam, vállam környékén. Betudhatnám az ülőmunkának, de gyanúsabb, hogy a stressz volt a fő okozója. Igazából nem is lepődtem meg, hogy év végére beköszönt ez a fizikai tünet. Majd miután egy kiadós masszázs nem oldotta meg a problémámat, elindultam az állami egészségügy útján, és szerencsémre, jó tapasztalások során kaptam beutalót fizikoterápiára és fürdőbe egyaránt. Előbbi 2×15 perc volt, sima-liba, na de az utóbbi! A fürdőlátogatás. Egyedül. Én? Egyedül? Egy fürdőben? Ahol előtte életemben talán kétszer voltam? Számomra nagy falatnak bizonyult. Mert belegondoltam, hogy sehol egy komfortember (akikkel jól, biztonságban érzem magam, és tudják, hogy hol van az öltöző, medencék, szauna, stb.), és nekem teljesen egyedül kell végig vinnem azt a procedúrát, ami a beutalón volt olvasható: 2,5 óra a fürdőben, 20 perces masszázzsal. 

Ugyanis általános iskolás korom óta minden hétköznap délutánjaimat az iskolán kívül szakkörökkel, a hétvégéimet pedig programokkal töltöttem. Tanultam furulyázni, énekelni, táncolni (kétfélét!), jártam színjátszásra, nyaranta úszni, majd középiskolában gitároztam, drámatagozatos voltam, meg persze lógtam a barátaimmal, amennyit csak tudtam. A főiskola alatt itthon és külföldön dettó, aztán fiatal felnőttként is vitt mindenfele a fővárosi éjszaka és nappal. Egy kis tanfolyam itt, egy kis kikapcsolódás ott. De semmit, soha egyedül. Ráérek volt a középső nevem! Egyszerűen nem akartam semmiből kimaradni, így hát nem is maradtam. És most mondanám, hogy jött a koronavírus és hirtelen minden megváltozott. De nem így volt. A járvány alatt is akikkel lehetett, ésszerű körülmények között tartottuk személyesen a kapcsolatot. Ezek után talán már neked is, kedves olvasóm érthetővé válik, hogy miért ódzkodtam annyira az egyedülléttől: mert teljesen ismeretlen volt számomra.

De a fürdőbejárás kapcsán nem volt más választásom. Ezért minden eshetőséggel számolva, elindultam a beutalómmal időpontot kérni masszázsra, és megkérdezni az összes fontos tudnivalót. Bőszen figyeltem, memorizáltam a dolgokat, kaptam egy 4 oldalas tájékoztatót, amit az időpontom előtt – mint egy szorgalmas kisdiák felelés előtt a leckéjét -, átolvastam. Időben keltem, késés nélkül odaértem a fürdőbe, megtaláltam az öltözőt, kedves idős hölgyektől pedig kaptam segítséget, hogy meglegyenek a medencék is, túl voltam az előzuhanyzáson, majd belemerültem az egyik gyógymedencébe. És vártam. Vártam a gondolataimra, vártam a magányra, vártam, hogy felülkerekedjen rajtam egy érzés, amiről azt feltételeztem, hogy jönni fog, és nagyon mélyen magával ránt és nem lesz ott senki, hogy kihúzzon belőle. Hogy olyannyira mélyre visz, hogy aztán kedvem se lesz soha visszamenni a fürdőbe. És míg a gondolataim, vele együtt pedig a magány is megérkezett, a rossz érzés nem jött. Helyette fel kellett ismernem, hogy mennyire jó egyedül lenni.

Ahogy ültem a fürdő négy fala között, szemléltem a körülöttem lévő embereket, akik többnyire szintén egyedül voltak. És arra gondoltam, hogy b*szki, de jól teszik. Akkor vált világossá: a fürdő is lehet egy olyan hely, ahova azért járhat az ember, hogy saját magát meghallja, megértse, kisóhajtsa. Könnyítsen a lelkén – szokták mondani. Itt esett le: hiszen egyedül lehet a legjobban könnyíteni rajta! Sőt, egyáltalán csak vele lenni, a saját lelkeddel. Persze ekkor nyert értelmet a könyv is, főleg az, hogy miért fogott meg annyira. Mert egyhelyben, egyedül ülve, impulzusok nélkül tényleg esélyt adsz a lelkednek, hogy utolérjen. Ilyenkor lehet a legjobban átgondolni az elmúlt éveket, döntéseket hozni, megvilágosodni, meghallani a belső hangunkat, és ezáltal magunkkal lenni.

És mikor ebben a gondolat-zuhatagban megálltam egy percre, arra lettem figyelmes, hogy míg a lelkem közeledik hozzám, én egyre jobban távolodok el másoktól. Hirtelen nem volt más, csak én. Vagyis az egyedülléttel, az önálló döntésekkel, a másokról való érzelmi leválással egyre magányosabbak is leszünk. Az önállóság és a magány kéz a kézben járnak. És bármennyire lehangolóan hangzik, mégis szükségünk van rá. Csak nem szabad, hogy domináljon. Ahogyan az sem, hogy a társas életünket és a környezetünket helyezzük magunk elé. Szükségünk van ezen a területen is az egyensúlyra, hogy az egyedüllétből és a másokkal való időtöltésből is energiát gyűjtsünk, fejlődjünk, de fontos odafigyelni arra, hogy mindkettőből ugyanannyi jusson. Hogy ne nyomjuk el egyiket sem. Persze ellenkezhetünk ellene, de annak elképzelhető, hogy ha nem egy vállfájdalom, akkor bármilyen más fizikai vagy lelki tünet lesz az ára. 

Kapcsolódó cikkek