Korábban nem túlságosan szerettem a tájleírásokat a regényekben. Unalmasnak tituláltam őket, ahelyett, hogy végigolvastam volna, addig lapoztam, amíg az író nem kezdett el újra a szereplőkről beszélni. De mostanában átértékelődtek bennem ezek a leírások. Lehet, hogy a korom előrehaladtával, de remélem, inkább a természet szeretete és kicsit a hiánya miatt. Valami ilyesmire készülök most én is.
Talán emlékszel még arra, amikor arról írtam, hogy gyerekként egy akkor körülbelül 150 fős egy utcányi faluban nőttem fel. A dimbes-dombos Zala egyik községe ez, segítőkész, mosolygós emberekkel, ahol mindenki ismeri a másikat. Csakhogy a tél becsalogatott a négy fal közé, és a cserépkályha mellett tartott mindenkit. Néha ugyan elmentünk szánkózni, de ez nem volt mindennapos. Úgy hiszem, korábban, évtizedekkel ezelőtt ilyenkor a falubeliek sokszor együtt töltötték ezeket a hideg napokat. De amikor én voltam gyerek, addigra már a modern technológiák idejét éltük, így mi ahelyett, hogy együtt fontunk volna a kosarakat, egyedül játszottunk a Sims-szel otthon, és chat-en beszéltük meg egymással, hogy hány embert sikerült felgyújtanunk. Ugye milyen szép is volt kivenni azokat az ajtókat a falból?!
Na de a tavasz.
Március elején ebből az évszakból még csak szürkeséget, kopasz fákat, elszáradt nádasokat láttam, és sehol egy állatot, hiszen ők még inkább aludtak az odúkban. Sokszor volt ködös az idő, és bár a minden évben kötelező jelleggel megrendezett farsanggal – azon belül pedig az egyedi és sosem ismétlődő (napersze) jelmezekkel és a fánkzabálással, vagyis mi inkább a suli-diszkóval és pénzzel UNO-zással – elbúcsúztattuk a telet, valahogy még nem akaródzott véget érni. Ilyenkor a háziállataink is inkább hesszeltek. A macskáink tavasz elejére éppen ezért kétszer akkorára nőttek. Valami hasonló történt meg történik amúgy még most is velünk: kevésbé érezzük magunkban az energiát arra, hogy tegyünk-vegyünk. Ennek ellenére azért elkezdtük a munkálatokat, ebben az időszakban kiemelkedő szerepet kapott például a favágás és hasogatás, hogy a következő szezonra legyen mivel fűteni az otthonunkat.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy egyre többet süt a nap. Megszólaltak a madarak, vagyis jelet adott az élet. Hirtelen nekünk is rengeteg energiánk lett, akárcsak a minket körülvevő környezetnek. Felélénkültek a vadon élő és háziállatok egyaránt. Egyik napról a másikra megtelt minden színekkel. Mintha esténként, amikor aludtunk, egy festő azon dolgozott volna, hogy minden növénykét átszínezzen. Előbújt a hóvirág, a tőzike, a krókusz. Megjelentek a nárciszok és a tulipánok zöld szárai. A fák bimbóztak, a levelek elkezdtek nőni. Végre döngicséltek a méhecskék is. Hirtelen mindenki, ember, flóra és fauna együtt ünnepelt.
Korábban nem tudtam volna mindezt így megfogalmazni. Gyerekként inkább olyasmi gondolatok voltak bennem, hogy annak örültem, hogy a suliba menet reggelenként végre nem sötétben gubbasztottunk a buszon. Hogy lekerülhetett rólunk a már unalmas télikabát, és délutánonként is egyre tovább sütött a nap, így nem kellett korán hazamennünk. A mai napig emlékszem az iskolásként megtapasztalt tavasz illatára, amit néha még most is az orromban érzek. Nem tudom pontosan leírni ezt az illatot, de valahogy a melegség és a lehetőség keveredik benne.
Emlékszem, ilyenkor mindig előkerült a biciklim, amit használat előtt mindig lemostam, és elindultam vele, a barátaimmal együtt tettük a “faluköröket”. Ilyenkor azt éreztük, hogy száz meg száz kilométert tudnánk vele tekerni, ünnepelve a tavaszt. Vége volt a Sims-nek, helyette jártuk az erdőket, hóvirágot keresve. Megjelentek a vadak, leginkább fácánok vagy őzek, próbáltuk nem elijeszteni őket. A bicikli az udvarban, a bátyám horgászfelszerelése a garázs falának döntve, az újszülött kiscicák a szomszédban: ekkor már tudtam, hogy nincs visszaút, ismét itt a tavasz.
