Nagyjából két éve kezdett el jobban foglalkoztatni az elmúlás gondolata. Fontos, és hozzám közel álló emberek mentek el, vagy lettek betegek, ami ráébresztett, hogy ez bármikor, bárkivel megtörténhet.
Ettől kezdve a halálfélelem, a betegségtől való félelem szinte a mindennapjaim részévé vált. Kerestem a megoldásokat, lehetőségeket, amelyek egészségesen és hosszú életűként tarthatnak engem és a környezetemet is.
Egy bizonyos ponton viszont rá kellett jönnöm, hogy nincs hatalmam minden felett. Nem tudok mindent irányítani, a halálban pedig talán pont ez a legijesztőbb. Mi, emberek tudjuk egyedül, hogy az élet véges, és nem tart semmi sem örökké. Ezzel a tudással kell élnünk, dolgozunk, motiváltnak lennünk. Van, akit pont ez a tudat lendít át a nehézségeken. Másokat pedig az elmúlás, a bizonytalanság gondolata köt gúzsba.
Gyerekként – bár időről időre eszembe jutott a halál, és féltem is tőle – könnyedén megnyugtattam magamat azzal, hogy az még sokára lesz. És valamiképp az is segített, hogy akkor még hittem a mennyországban is. Hogy lesz majd egy hely, ami hasonló a Földi léthez és ott majd találkozni fogok a szeretteimmel. Ez biztonságérzettel töltött el. Csakhogy felnőttem, és egyre több dolgot kérdőjeleztem meg magamban, többek között azt is, hogy mégis mi lehet a halál után?
Van, aki szerint semmi, van, aki hisz a halál utáni életben, újjászületésben vagy, hogy eggyé válunk majd a kozmosszal, a világmindenséggel, ahonnan jöttünk. Őszintén, engem valahogy egyik sem nyugtatott meg. Szinte dühített a gondolat, hogy ez, aki most vagyok, azok akik körülvesznek, egyszer semmivé válnak. És nem segít az sem, ha azt mondják, majd egyszer valakiként vagy valamiként újjászülethetek, vagy majd tali a túlvilágon.
Elkezdtem hát mélyebbre ásni, mégis miért zavar ennyire az elmúlás és a halál gondolata? Elveszíteni a kontrollt, beleugrani az ismeretlenbe, a bizonytalanba az élet bármely területén szörnyen ijesztő és nehéz a legtöbb ember esetében.
Ráadásul a modern ember számára a halál igazi tabutéma lett. Azzal, hogy elveszítettük a szoros kapcsolatunkat a természettel, és annak körforgásával, elvesztettük a kapcsolatunkat a halállal is. Pedig ez is a körforgás része, ha tetszik, ha nem.
Kényszeresen igyekszünk megfeledkezni arról, hogy a halál igenis létezik, jelen van, és senkinek sincs kibúvó ez alól. Keressük az örök fiatalságot, hajtjuk az élvezeteket és a sohasem késő életérzést. Mert ha nem öregszünk meg, akkor talán az elmúlással sem kell szembenézni.
Csakhogy az a rémisztő, hogy fogalmunk sincs, hogy kinek mennyi van megírva. És ez az a pont, aminél vagy teljesen hagyjuk elhatalmasodni magunkon a halálfélelmet, vagy megfordítjuk ezt a gondolatot. El kell engedni azt a kényszert, hogy mindent mi irányítunk, mert egyszerűen nem így van. Vannak dolgok, amik megtörténnek, akkor is, ha minden tőlünk telhetőt megteszünk. Ha pedig ezeket elengedjük, talán felszabadulhatunk ez alól a nyomás alól.
A haláltól, elmúlástól való félelem természetes, minden ember találkozik vele, néha talán nem is árt elmerülni benne, hagyni, hogy átjárjon ez az érzés és levonni belőle a tanulságokat, sőt, akár táplálkozni is belőle. Hiszen ettől vagyunk emberek. Miénk ez a tudás, hogy az idő véges, és miénk a hatalom, hogy azt kezdjünk ezzel, amit szeretnénk.
