fbpx

Én, a rajzolás, és ami összeköt

Mint ahogy azt valószínűleg észrevettétek, nem lettem híres festő, grafikus vagy úgy en bloc művész. Mégis az alkotás, rajzolás a mai napig kisebb-nagyobb mértékben része az életemnek.
HIRDETÉS
HIRDETÉS

Ahogy Dóri is írt róla, nem kell profinak lenned ahhoz, hogy kreatívkodj, alkoss saját vagy akár mások örömére. Nos, én egészen sokáig azt hittem, hogy majd ez lesz a hivatásom, és igenis fájt, amikor rájöttem, hogy én ebben nem vagyok kiemelkedően jó.

Egészen kicsi, óvodás korom óta köztudott volt, hogy szeretek rajzolni, ráadásul jó is vagyok benne. Óvónénik, a szomszéd festő bácsi, és a még anyukám által megkérdezett művész is azt mondta, hogy van hozzá érzékem, csak gyakorolni kell.

És én is így is tettem, puszta élvezetből, nem azért mert azt mondták. Lehetett szó füzetről, rajzlapról vagy éppen aszfaltról, minden létező helyre firkáltam azt, amit a fantáziám diktált. Néha egész történeteket, mint egy képregény vetettem papírra, anélkül, hogy műfajilag be tudtam volna ezekt kategorizálni.

rajz
Rami rajza

Mivel általános iskolában művészeti intézménybe jártam (vagy legalábbis a nevében ez szerepelt), nem volt kérdés, hogy ott a helyem rajz fakton. Innen jöttek a versenyek, ahol sokszor egészen szép eredményeket értem el. Amikor pedig nyolcadikas  lettem, sokáig ért bennem a gondolat, hogy Zalaegerszegen, egy kifejezetten rajzzal, művészetekkel foglalkozó középiskolában tanuljak tovább. Ettől viszont az vette el a kedvemet, hogy még egy nagyon tehetséges ismerősömet sem vették oda fel, ami miatt én úgy éreztem, esélyem sem lenne.

Ahogy teltek az évek, kezdte átvenni a rajz helyét az írás, szoros versenyben egymás mellett. Gimiben még volt egy nagy fellángolásom a rajzolás kapcsán, ekkor szintén szakköre és faktra is jártam. Igen előkelő helyen szerepelt a továbbtanulási terveim között ez a hivatás.

rajz
Rami rajza

Aztán valami megtört bennem. Szinte emlékszem a pillanatra, amikor rájöttem, én ebben középszerű vagyok. Talán akad bennem tehetség, de kicsit sem akkora, amivel ki tudnék tűnni. Utólag visszagondolva, esetleg ha kicsit többet tanulok, és gyakorlok, fejlődhettem volna, de én arra a zsigeri tehetségre vágytam, amit másoknál láttam.

Ezt követően elment a kedvem, és évekig nem is nyúltam se ceruzához, se semmihez. Szinte el is felejtettem milyen csak úgy alkotni. De ahogy az lenni szokott, az agyam hátsó szegletében ott motoszkált a gondolat. Végül már a húszas éveim közepén jártam, amikor elmentem egy OKJ-s grafikus képzésre, ami megváltoztatott mindent. Persze, láttam, hogy vannak nálam jobbak, de ez már nem zavart. Alkottam, mert jól esett (na meg mert ez volt a feladat).

rajz
Rami rajza

Láttam, hogy napról napra jobb vagyok, és külső visszaigazolást is kaptam, ami ugyan jól esett, de már nem jelentett annyit, mint annak idején. Pontosan tisztában voltam a tehetségem határaival, és kezdtem rátalálni a stílusomra is. Így pedig, hogy végre nem másokhoz hasonlítgattam magamat, ismét élveztem a rajzolást.

Majd az első covid hullám alatt, amíg mások kenyeret sütöttek, én elkezdtem újra alkotni úgy, ahogy gyerekkoromban. Bármi, ami az eszembe jutott, ami megihletett, ment  a papírra.

Persze, azért időnként megingok, türelmetlen vagyok magammal, és a gyermeki fantázia kopott valamicskét. De ilyenkor igyekszem emlékeztetni magamat arra, hogy alkotni jó, akkor is, ha nem fogja senki a végeredményt a múzeumban csodálni.

Megosztás itt: facebook
Megosztás itt: linkedin
Megosztás itt: twitter
Megosztás itt: email

Kapcsolódó cikkek