Amióta olvastam a Test lázadása című könyvét, és láttam vele már jó pár beszélgetést, titkos vágyam volt egyszer élőben is látni a neves pszichiátert. Annak idején ugyanis pont akkor került a kezembe a könyve, amikor a legmélyebben voltam, és sokat köszönhetek nekiazért, hogy elkezdtem másként gondolni a testem és a lelkem alkotta egészre.
Amikor megérkeztem a moziba, már tudtam, hogy nem vagyok ezzel egyedül. Teljesen megtelt a vetítőterem, és szinte minden második ember ott szorongatta a kezében Dr. Máté Gábor valamelyik könyvét. Amit a dokumentumfilmről tudni érdemes, hogy bár a világhírű orvos munkásságát foglalja össze, mégis mindannyiunkról szól. A traumáinkról, és azok hatásairól az életünkben. A film során különböző függőségekkel, betegségekkel küzdő személyeket ismerhetünk meg, a hátterükkel együtt. Ahogy Gábor is többször kifejti, a függőség önmagában nem probléma, nem a fő probléma. Ez egy válasz a traumára, egy kétségbeesett próbálkozás, hogy enyhítsük az abból fakadó fájdalmunkat. Hiszen sokszor ezek a függőségek örömöt, boldogságot, elégedettséget adnak. A kérdés mindig az, hogy miért van szükségünk ehhez drogra, italra vagy bármi másra? Miért nincs alapból jelen az életünkben az elégedettség vagy éppen az öröm?
A mai orvostudomány még mindig nem egészben nézi az embert, hanem az adott problémára összpontosít. A függőségben szenvedőket viszont nem lehet anélkül gyógyítani, hogy ne néznénk jobban a dolgok mélyére.
A film és maga Dr. Máté Gábor több évtizedes munkássága is igyekszik felhívni a figyelmet arra a jelenségre, ami leginkább a nyugati társadalmakra jellemző. Szorongás, depresszió, ami már a gyerekeinket sem kíméli. Mindezek mögött ott húzódik mintegy közös nevezőként a trauma. Kisgyerekek esetében pedig nagy mértékben jelen lehet az, hogy szorongani látják a szüleiket, amit szinte szivacsként szívnak magukba.
Amikor a traumára gondolunk, mindenkinek valami szörnyűség jut az eszébe. Pedig ennél sokkal egyszerűbb dologról van szó. Nem csak az lehet trauma, ha gyerekkorodban abuzáltak, hanem az is, ha elhanyagoltak, érzelmileg ignoráltak.
Számomra az egyik legfontosabb üzenete az volt az estének, hogy ezeket az érzéseket, fájdalmakat nem kell elnyomni. Sokan, köztük én is arra vágytam és vágyok most is, hogy azzal, hogy felismerem, hogy hol és mikor ért trauma, azzal el is végeztem a munkát és élhetek boldogan. De az emberi elme és lélek nem így működik.
Nem arra kell törekednünk, hogy a traumát elnyomjuk, megsemmítsük, hanem, hogy helyet csináljunk neki magunkban. Nézzük meg, mit tanulhatunk belőle, és hagyjuk, hogy a rossz érzések is dolgozhassanak bennünk. Engedjük meg magunknak, hogy dühösek legyünk vagy éppen szomorúak, hiszen ezek az érzések is hozzánk tartoznak. Nem lehetünk mindig csak és kizárólag boldogok, még akkor sem, ha már az önismereti utunk egy jelentős szakaszát megtettük. Mindig vannak mélypontok, amikor úgy érezhetjük, hogy visszaestünk. Ez normális, ez is az emberi lét velejárója. Ha pedig ezt elfogadjuk, máris sokkal kevesebb dolgon tudunk szorongani.
Felemelő érzés volt, ahogy együtt tudtam sírni egyes mondatokon a körülöttem lévőkkel, de egy percig sem éreztem úgy, hogy valami szektagyűlésen vagyok. Azt éreztem, hogy igazi emberek vesznek körül, mindenki a saját maga traumáival, nehézségeivel, és végre, ha csak pár órára is, de szabadon engedjük a bennünk rejlő érzéseket, még ha azok fájdalmasak is.
Jó hír, hogy Dr. Máté Gábor új kötete 2022 szeptemberében The Myth of Normal címmel jelenik meg a Penguin gondozásában az Egyesült Államokban, október elején pedig tucatnyi nyelven világszerte, köztük magyarul az Open Books kiadásában, Normális életek – Trauma és gyógyulás mérgező világunkban címmel.
