Arról már írtunk, hogy a gyász, legyen az halállal kapcsolatos, de akár egy megszakadt barátság vagy szerelem is ide vehető, több szakaszból áll. Ezeken végig kell menni, hogy megtörténjen a feldolgozás és az valamennyire az elengedés.
Ezek teljesen valid gondolatok, de vajon hogy működik ez az életben?
Nagy valószínűséggel, már elég sokan éltek át hasonló dolgot, és mentek át ezeken a szakaszokon. Arról kevesebbet beszélünk, hogy de mi van utána? Mi van, ha letelik a gyászév? Nekem sokszor volt az az érzésem, hogy vannak, akik elvárják, hogy egy bizonyos idő után, már ne beszéljünk annyit az elhunytról, vagy elvesztett személyről. Hogy ne érzékenyedjünk el, ne sírjunk időnként, és ne fejezzük ki annyit a hiányérzetünket.
“Hiszen már annyi hónap, vagy év eltelt, most már igazán elengedhetnéd.” De tényleg el lehet? Én saját magamon is észrevettem, hogy a nagyszüleim elvesztése után pár évvel, már nem mertem annyit beszélni róluk, felhozni őket, mert úgy éreztem, már túlzásnak élheti meg a környezetem. Pedig soha, senki nem tette ezt szóvá. Mégis, valahogy belénk kódolódott, hogy ahogy minden rossz dolgon, ezen is gyorsan túl kell lépni és újra úgy élni, mint előtte.
Csakhogy, már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Nem jobb, vagy rosszabb lesz, hanem más. Anélkül a személy nélkül kell megtanulni élni, aki addig lehet a mindennapjaid része volt, aki hozzátett a személyiségedhez, az életedhez.
És most nem arról beszélek, amikor valaki olyan szinten benne ragad a gyászban, hogy depresszióval, mentális betegségekkel küzd és az ágyból sem tud felkelni. Természetes, hogy az élet megy tovább, és egy idő után persze megtanulunk ezzel együtt élni. Boldogok is leszünk, és igen, lesznek olyan napok, hogy eszünkbe sem jut a veszteségünk. De én úgy érzem, hogy a gyászmunka valamiképp egy szakadatlan és örökké tartó folyamat.
Van, hogy megcsap egy illat, vagy elérkezik egy napszak nyáron, amikor mindig kiültünk a kertbe vacsorázni, esetleg meghallok egy számot és villámként csap belém a nagyszüleim emléke. Keserédes érzés ez, mert van, hogy jót mosolygok ezeken a pillanatokon, de akad, hogy még ennyi év után is elsírom magam. Mai napig vannak olyan momentumok, hogy annyira hiányoznak és annyira szeretném, ha itt lennének, hogy tudok olyan dühös lenni, mint az elején.
Az idő persze valóban segít, és tompul az érzés. De nincs egy kikapcsoló gomb, amit ha megnyomunk, akkor egyszer csak az agyunk, szívünk, lelkünk azon részét eltompítjuk, amiben a szeretteinkkel való emlékek élnek. És ez fájhat és csalhat könnyeket a szemünkbe 10, 20 vagy több év múlva is.
Az írásom célja csupán annyi, hogy tudd, teljesen validak az érzéseid. Add ki magadból és ne érezd rosszul magad, csak mert egyesek szerint már túl kellene lenned ezen. Egy ember elvesztése, akit tényleg nagyon szerettél, nem egy olyan dolog, amin túl kell lenni. Persze, nem fog mindig annyira fájni, mint az elején, de a hiánya mindig ott lesz, csak ritkábban és másképpen jelenik majd meg idővel.
Az hal meg, akit elfelejtenek – szokták mondani. És valóban, életbentartani azoknak az emlékét, akik már nincsenek fizikailag köztünk egy fontos feladat, hiszen ők is a családunk részei, a mi részeink maradnak. Nem kell túlzottan elmerülni a gyászban, a fájdalomban, de időnként engedjük meg magunknak, hogy emlékezhessünk, és, hogy mindenki úgy és olyan formában tegye ezt, ahogy neki jól esik.
