Bemutatod az egyesületet, mivel foglalkoztok és hogyan jött egyáltalán az ötlet?
Az InDaHouse Hungary Egyesület Borsod- Abaúj- Zemplén megyében működik, és célunk hogy csökkentsük az itt élő gyerekek hátrányait. Az egésznek az indító ötlete egy tanulmány volt, amely szerint a roma gyerekek majdnem 75 százaléka elveszíti az álmait az általános iskola végére. Amikor ezt meghallottam, nagyon feldühített és eldöntöttem, hogy valamit szeretnék tenni, hogy ezt megváltoztassam. Nyilván nem tudtam nagy, országos programokat létrehozni, de úgy voltam vele, ha már elindítok egy ilyen kezdeményezést, az talán másokat is inspirál majd. Pontosan ezért lett önkéntes program az InDaHouse fő tevékenysége, meg mert abban hiszek, hogy ezeknek a gyerekeknek a társadalmi integrációja úgy tud megtörténni, ha úgy nőnek fel, hogy folyamatosan megtapasztalják a szeretetet és az elfogadást a többségi társadalom felől. Ezt valósítják meg az önkéntesek, akik elsősorban Budapestről, de más városokból is ideutaznak hétvégente és foglalkoznak a gyerekekkel.
Milyen módon foglalkoztok a gyerekekkel, hogy kell ezt elképzelni?
Most már nyolc éves a programunk, az egyesület maga pedig 2018-ban jött létre. Ma már 230 gyerekkel dolgozunk 4 településen: 3 faluban, ezek Pere, Ináncs és Hernádszentandrás, illetve a Fügöd nevű cigánytelepen. A programunk lényege, hogy a legkisebbektől a középiskola befejezéséig igyekszünk támogatni a gyerekeket. Ez azt jelenti, hogy hetente kapnak fejlesztő foglalkozást az önkénteseink által. A kicsik esetében ez az úgynevezett Kora gyermekkori program, ahol kimegyünk a családokhoz, viszünk játékokat, könyveket és ott foglalkozunk velük. Az Iskolaelőkészítő programban már a gyerekek jönnek hozzánk és úgy tartunk nekik fejlesztő foglalkozásokat. Itt az a cél, hogy az iskolához szükséges készségeket fejlesszük és segítsük, hogy iskolaérettként menjenek az intézménybe.
Ez azért is nagyon fontos, mert ahol nincs ilyen lehetőség, ott több éves lemaradással indulnak ezek a gyerekek. Ezt pedig gyakorlatilag lehetetlen behozni, ami szinte borítékolja, hogy az egész iskolai karrierjük kudarc lesz és ezt követően a felnőtt életük kiszolgáltatottságban és szegénységben telik majd. Ezért fontos, hogy minél kisebb korban, minél több módon fejlesszük őket. Ezt követi a Tanoda, ahova már az iskolás gyerekek járnak hozzánk, ahol szeptembertől már új módszertan szerint dolgozunk velük. Az írás, olvasás és számolás lesz az elsődleges, amit gyakorlunk majd, mert sajnos egyre nagyobb azoknak a gyerekeknek a száma, akik funkcionálisan analfabéták vagy analfabéták. A nagyobbakkal pedig kooperatív tanulási technikával fogunk foglalkozni. Emellett vannak táboraink, egészségügyi, illetve adományozási programunk is.
Mit tapasztaltatok, mennyire voltak nyitottak a családok rátok? Nehéz volt elindítani az InDaHouse-t?
Egy olyan faluban, Perén indult el a program, ahol nem volt akkor még egy játszótér sem, így nagyon nyitottak voltak a helyiek, amikor megjelentünk és játékos foglalkozásokat kínáltunk. A bizalom akkor került veszélybe, amikor megnyertük az első pályázatunkat, és úgy érezték kihasználjuk őket. Azonban szerencsére ezt sikerült elsimítani. Tény, hogy kapunk fizetést, és a munkatársak száma már 10 felett van, mert egy ekkora programot muszáj az önkéntesek mellett főállásban is irányítani. Ilyenkor mindig elmondjuk nekik, hogy ahogy a tanár az iskolában, úgy mi is kapunk fizetést, amiért megdolgozunk, de nem meggazdagszunk rajtuk. Ez nehéz, mert amikor olyan helyen dolgozol, ahol emberek néhány tízezer forintból élnek egy hónapban, akkor nem könnyű nekik elmagyarázni, hogy te nem vagy amúgy gazdag. Az alap hozzáállás a családok részéről emellett az, hogy ameddig a gyerek szeret hozzánk járni, addig ők ezt támogatják. Vannak azonban szabályaink, például maximalizálva van, hogy hányszor hiányozhatnak, ezeket mindig le is tisztázzuk velük a tanév elején. Fontos, hogy képben legyenek azzal, hogy mit adunk és mit nem. Mert ha te vagy az egyetlen segítőszervezet a helyen, akkor mindenféle kéréssel téged találnak meg.
Milyen esélyei vannak ma egy mélyszegénységből jövő fiatalnak? És milyen nehézségeik vannak?
Azokban a közösségekben, ahol mi dolgozunk, általában a szülők alacsony iskolai végzettségűek. Ez többek között meghatározza, hogy milyen munkát tudnak vállalni. Ráadásul nők esetében még rosszabb a helyzet, hiszen általában nem tudják elhagyni a falut, egyrészt azért mert nagyon rossz a közlekedés, és nincs jogosítványuk, sem autójuk. Másrészt a társadalmi nemi szerepek minél szegényebb egy közösség, annál erősebben élnek, így az ő feladatuk a gyerekekről való gondoskodás. Nincsenek részmunkaidős állások sehol, és az egyetlen hely, ahova el tudnak menni dolgozni az emberek az a gyár Miskolcon, ami azt jelenti, hogy az illető több mint 14 órát nincs otthon. Ezt egy nő pedig nem engedheti meg magának itt. Ezért ők általában otthon vannak GYES-en vagy GYED-en, esetleg közmunkán.
A férfiak többségében vagy napszámos munkát csinálnak, építkezésen segítenek, vagy az említett gyárban vannak. De oda tényleg csak azok tudnak bekerülni, akik a legügyesebbek, alkalmazkodóbbak és szabálykövetőbbek. Így tehát a gyerekeiknek nem tudnak segíteni a tanulásban, és bár tudják, hogy ez fontos, de nincsenek meg a készségeik. Ezeknek a gyerekeknek a tanulmányi eredményeik általában felső tagozatban kezdenek el látványosan romlani, amikor bejönnek olyan tárgyak, amihez sokkal absztraktabban kell tudni gondolkodni.
Ott vannak továbbá a fizikai körülmények is, hiszen elég megfosztott falvakról beszélünk. Itt nincs egy olyan játszótér, ami egy nagyobb városban minden gyereknek elérhető, se szakkörök, és az orvosi ellátás sem épp zökkenőmentes. Sokan meglepődnek azon is, hogy ezeken a helyeken sokszor nincs bevezetve a víz a házba, fával fűtenek, és tárcsás mosógéppel mosnak. Azt is lehet tudni emellett, hogy azok az intézmények, amelyek ezeket a gyerekeket fogadják, szintén erőforrás hiányosak: kevés a pedagógus és ők is alul vannak fizetve. Mindez oda vezet, hogy a statisztikák szerint ezeknek a gyerekeknek mindössze a 18 százaléka fejezi be a középiskolát, 3 százaléka szerez érettségit és 15 százalék pedig szakmát.
Milyen az őket fogadó tanintézmények hozzáállása?
Sok múlik az adott pedagóguson is persze, de úgy gondolom nagyon magukra vannak ma hagyva a tanárok. Van egy iskola, amivel együttműködünk, egy szegregált intézmény, ahova csak cigánygyerekek járnak, és ott alig van diplomás tanár, helyette mindenféle más diplomával tanítanak emberek. Tehát a szakértelem is sok esetben hiányzik, de vannak ennél rosszabb helyek is, ahol nincs is tanár vagy diplomás felnőtt. Ezek a pedagógusok nem arra lettek képezve annak idején, hogy olyan helyen tanítsanak, ahol mindenki hátrányos helyzetű, és hiányosak az alapkészségeik. Na és persze ott van az új iskolakötelezettségi korhatár, ami szerint azokat a diákokat, akik betöltik a 16. életévüket, kiteszik az iskolából, és így sokszor nem lesz meg nekik a 8 általános sem. Az emberek sok esetben ilyenkor olyan gyerekeket képzelnek el, akik nem foglalkoznak az iskolával, meg “rosszak”. De a mi esetünkben olyan fiatalokról beszélünk, akik egyszerűen nem tudnak például matematikából a 20-as számkörnél messzebbi dolgokat megtanulni és végig szenvedik az egész iskolát. Miközben jóravaló és kedves gyerekek, csak ez nem megy nekik.
Mi lenne a jobb megoldás oktatás szempontjából: a szegregált vagy az integrált iskola?
A tudományos kutatások szerint az integrált iskola az mindenkinek jobb. Magyarországon a szabad iskolaválasztás az, ami miatt ez az egész ki tudott alakulni. A jobb helyzetben élő családok ugyanis megtehetik azt, hogy elviszik egy jobb iskolába a gyereküket. Így azok a falusi iskolák, ahova a szegényebb, cigány gyerekek járnak, egyre rosszabb minőségűvé válnak. Ez egy öngerjesztő folyamat. Vannak olyan szabályozási módok, amelyek ugyan megtartják a szabad iskolaválasztást, de közben ösztönzik azt is, hogy vegyes osztályok jöjjenek létre. Mellette pedig a szegregációt tiltják. Nagyon elkötelezett vezetés kellene ehhez, akik ezt problémának látják és beleállnak. Hiszen ez konfliktusos dolog. Én abban látom a megoldást többek között, hogy ezeknek az iskoláknak meg kellene duplázni a tanári gárdáját és kapnának maguk mellé pedagógiai asszisztenst, plusz képzéseket. Persze kompenzálni kellene őket anyagilag, ösztönözni őket, hogy ilyen iskolákban vállaljanak munkát. Nagyon sok plusz erőforrást kellene erre a területre bevonni. Nem csak gazdaságilag nem jó ez a helyzet, hiszen az ország nem tud ennyi szakképzetlen embert eltartani, de emberjogilag sem, hiszen ezeknek a gyerekeknek a készségeik és a tudásuk van ellehetetlenítve.
Ami véleményem szerint probléma lehet az integrált iskolákban az az előítélet. Mennyire érzik ezek a gyerekek, hogy máshogy állnak hozzájuk?
Ez egyrészt jön a szüleiktől, mert nekik már vannak negatív tapasztalataik. Falun belül alig érzékelhető, de az elkülönülés abszolút megvan, tehát a cigányok és nem cigányok nem igazán keverednek. Ezekben a falvakban, ahol mi dolgozunk, viszonylag békés együttélés van. Viszont ahogy az ember kiteszi a lábát innen, máris más a helyzet. Sok esetben a gyerekek már az iskolában kapnak megjegyzéseket. Ahogy megpróbálnak elmenni középiskolába, mondjuk Miskolcra, szinte mindig éri őket atrocitás. Ezek a gyerekek szavak nélkül is megérzik a rasszizmust. Minél messzebb mennek, minél többet látnak, annál többször tapasztalják ezt. Helytállni egy olyan környezetben, ahol lenéznek, és eleve rosszat feltételeznek rólad, az elég embert próbáló. Ezért is csináljuk ezt a programot, hogy biztosítsuk őket, hogy nem az egész világ ilyen.
Van rajtatok kívül más szervezet vagy akár állami segítség, amihez fordulhatnak ezek a családok?
Van néhány olyan civil szervezet, amik nagyon hasonló munkát végeznek, mint mi. Ha kifejezetten a hátrányos helyzetű, cigány gyerekekről beszélünk, akkor szerencsére vagyunk néhányan az országban. Akadnak olyanok, mint mi, akik innovatív, szakmailag szabad módon végzik a munkájukat. Állami részről pedig létezik a Felzárkózó települések nevű program, ami bár jószándékkal van létrehozva, de megkérdőjelezhető. Ezt most a Máltai Szeretetszolgálat grundolja itthon, az igazgatójukat meg is tették miniszteri biztosnak. Ugyanis nekik van egy nagyon jó módszertanuk, amit Jelenlétnek hívnak, ami azt jelenti, hogy nagyon sokat vannak egy adott településen a szociális munkások.
Diagnózis alapú, vagyis, hogy az adott problémára reagálnak, ami ott helyben van. Államilag most az a cél, hogy a 300 legszegényebb faluban, településen megvalósítsák ezt a programot. Csak az a baj, és ez egy nagy kérdés számomra, hogy ha van egy nagyon jó program, ami kicsiben működik, azt lehet-e nagyban is jól csinálni? Magyarországon sajnos erre eddig nincsenek jó példák. Néhány év alatt nem lehet kitermelni annyi elkötelezett szociális munkást, aki helyt tud állni ebben a programban. Plusz minden faluban végül megjelentek ezek a konzerv megoldások, hogy például minden gyerek tanuljon zenét, az is aki nem akar, vagy adnak vetőmagot, meg disznót. Ami Pestről nagyon jól hangzik, de ez nem való mindenkinek.
Mit mondanál azoknak, akik szerint nem lehet a roma gyerekeket integrálni a társadalomba?
Minden gyerek egyformának születik, és amivé ők válnak, az a társadalom felelőssége is. Nyilván nem elvitatható a szülők felelőssége, de ahogy a saját gyerekemnél is látom, ha nincsenek meg azok a fejlesztési lehetőségek, amire neki szüksége van és zárt kapukba ütközöm ötször, akkor lehet, hogy hatodszorra már nem fogom megpróbálni. És ez nem azt jelenti, hogy rossz szülő vagyok, csak esetleg egy olyan helyen élek, ahol egyszerűen nincs egy csomó minden, ami szükséges ahhoz, hogy egy gyerek inspiráló közegben legyen. Ahogy egy bántalmazott fiatal esetében sem a szülő magánügye, ami történik, úgy ebben a kérdésben is fontosnak tartom a közös felelősségvállalást. Ezek igenis strukturális, társadalmi szintű problémák, amivel mindenkinek foglalkoznia kell.
Vannak sikersztorik nálatok?
Bár mi még csak nyolc éve működünk, de már volt három lány, akik leérettségiztek a segítségünkkel. Nyilván minél kisebb korban kezdünk el velük foglalkozni, annál nagyobb hatással tudunk lenni az életükre. Viszont van egy fiunk, Jancsi, aki nagy híresség lett, mert kapott egy díjat is. Ő most középiskolás és jövőre fog érettségizni, és nagyon régóta benne van a programban, van egy csodálatos mentora. Jancsi elkezdett önkénteskedni és adományt gyűjteni nála szegényebbeknek és tábort szervez. Rá nagyon büszkék vagyunk és reméljük, hogy példát mutat a többieknek is.
Nem a legkönnyebb a civilszervezeteknek az elmúlt pár évben, volt, hogy ti is veszélybe kerültetek?
A bevételeink harmada magánszemélyektől jön, másik harmada vállalatoktól és a fennmaradó rész pedig pályázatokból. Most viszont eléggé aggódom, hogy ez az év milyen lesz az infláció miatt, mert tényleg az egész társadalmat érinti ez a probléma. Nekünk a biztonságunkat és a stabilitásunkat az adományok adják, a magánszemélyeknek pedig nagy szerepe van ebben és nem tudom, hogy ez a jelenlegi helyzet hogy fogja őket érinteni. Mi mindeközben növekszünk, és még több gyerekkel fogunk foglalkozni, amihez plusz munkatársakra is szükség van. Ha pedig nem tudjuk növelni az adományozók számát, akkor bajban leszünk és nem tudunk majd úgy fejlődni, ahogy szeretnénk.
Hogyan lehet titeket támogatni? Mi a legnagyobb segítség?
Elsősorban a honlapunkon, ahol van bankkártyás adományozói felületünk, de ugyanitt megtalálható a bankszámlaszámunk is. Munkatársakat is keresünk egyébként: most egy önkéntes koordinátort és egy forrásteremtő munkatársat. Az InDaHouse Egyesülethez önkénteseket is fogunk várni az új tanévben. Azt szoktam mondani, hogy önkéntesekre és pénzre van szükségünk ahhoz, hogy működni tudjunk. De minél többen adnak hírt rólunk, annál jobb.
